A Nagaszakira 1945. augusztus 9-én ledobott atombomba 18km magas gombafelhője
A Japán elleni bombázások intenzitását Curtis LeMay tábornok, a Mariana-szigeteken állomásozó 21-ik bombázóezred parancsnokának irányítása alatt tovább növelték. A március 9-én és 10-én 334 B–29-es bombázóval Tokió ellen végrehajtott gyújtóbomba támadásnak becslések szerint 100 000 halálos áldozata volt.

1945. augusztus 8-án, a potsdami egyezmény megállapodásainak megfelelően a Szovjetunió is hadat üzent Japánnak. A Vasziljevszkij marsall vezette csapatok másnap, augusztus 9-én megtámadták a Mandzsúriában és Koreában állomásozó japán erőket. Augusztus 20-ra a szovjet és mongol erők teljes győzelmet arattak a Kvantung hadsereg felett.

1945. augusztus 6-án, délelőtt 9 óra 15 perckor a Paul W. Tibbets ezredes által vezetett Enola Gay nevű B–29-es bombázó atombombát dobott Hirosimára, amit 9-én a Nagaszaki elleni újabb atomtámadás követett. A két támadás során több tízezren haltak meg azonnal – túlnyomórészt civilek. A nukleáris fegyverek bevetésének és a szovjet előrenyomulásnak döntő hatása volt abban, hogy augusztus 14-én Hirohito császár bejelentette, hogy Japán elfogadja a kapitulációs feltételeket. Az Egyesült Államokban az időzónából adódó eltérés miatt augusztus 15-én emlékeznek meg a Japán felett aratott győzelemről (V-J Day).

A fegyverletételről szóló parancs nem jutott el azonnal a Mandzsúriában lévő japán alakulatokhoz, akik egészen augusztus 19-éig harcoltak a szovjet hadsereggel. A fegyverletételről szóló egyezményt hivatalosan 1945. szeptember 2-án írták alá a tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajón.

A Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg hivatalosan szeptember 9-én Nangkingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek. Alacsonyabb intenzitású harcok a japán fegyverletétel után – több esetben még évekkel később.

Tulajdonképpen május 9-ét emlegetik a Győzelem napjaként, de a német hadsereg kapitulációjára valójában már május 7-én sor került.Reimsben 7-én a német katonai elit képviselői aláírták az angol és az amerikai katonai vezetés képviselőivel a kapitulációt mondja Kun Miklós történész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.

Azért húzódik el ez a nap május 8-ára, mert részben akkor lép életbe ez a kapituláció Németország egész területén, másrészt Nyugat-Európa éveken át, főleg a hidegháború alatt, de később is, ezt a napot ünnepelte hivatalosan. A volt Szovjetunió azonban folytatta a sztálini hagyományt, Sztálin ugyanis elégedetlen volt, hogy magas rangú szovjet tisztek, marsallok sem Zsukov sem Konyev sem Rokoszovszkij, a berlini csata győztesei nem voltak jelen ennél a kapitulációnál.

Így elrendelte, hogy május 8-án, de az is áthúzódott 9-ére, 0 óra 43 percre, Zsukov marsall jelenlétében Keitel tábornagy, a Hitlerhez legközelebb álló német katonai vezető, aláírja a feltétel nélküli megadásról, a kapitulációról szóló okmányt. A szovjet történetírás sokáig úgy írt erről, hogy a nagy honvédő háború vége, napjainkban viszont úgy mondjuk, hogy vége a II. világháborúnak, vége a barna pestis uralmának Európában. Ez tulajdonképpen egy szép nap, más kérdés, hogy mi kezdődött utána.

A Churchill, Roosevelt és Sztálin részvételével 1945. február 2-a és 12-e között megtartott második nagy konferencián szóba kerültek a háború végso szakaszának kérdései, valamint szó volt Európa új politikai arculatának kialakításáról. A katonai szakértok közremuködésével összehangolták a végso hadmuveleteket Európában. A Szovjetunió kötelezettséget vállalt, hogy az európai háború vége után 3 hónappal hadat üzen Japánnak. Kialakították Németország megszállási övezeteit, létrehozták a Szövetséges Ellenorzo Bizottságot, melybe meghívták a Szabad Franciaországot is. Szóba került a német jóvátétel is, de az ország felosztásának kérdését nyitva hagyták. Heves viták során nagyjából megegyeztek Lengyelország határairól: Sztálin elérte, hogy az oroszok megtarthassák az elfoglalt kelet-lengyel területeket, valamint azt is, hogy a londoni emigráns kormánnyal szemben a szovjet irányítás alatt álló lublini kormányt támogassák. A nyugat-lengyel határt nem véglegesítették. Megállapodás született a háborús fobunösök bíróság elé állításáról.
Sokak szerint a már nagybeteg Roosevelt erosen Sztálin befolyása alá került a tanácskozáson. Az elnök gyengeségét kihasználva a szovjet diktátor a vitás kérdések többségében érvényesíteni tudta akaratát Churchill-lel szemben.

 

A front az ország egész területén végigvonult. Egy német (a Dél) és két szovjet hadseregcsoport (a 2. és a 3. Ukrán Front) erői feszültek egymásnak. Az 1. hadsereg az Északkeleti-Kárpátok védelme után a Felvidéken és Szlovákián át Dél-Németországba szorult; az ismét fölállított 2. hadsereg Észak-Erdélyben vérzett el szeptember 5-étől a tordai harcok során. Az újonnan szervezett 3. hadsereg végigharcolva a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt, Ausztriáig vonult vissza. 1944. október 19-én fejeződött be a Debrecen térségében folytatott páncélos csata, és a 2. és 3. Ukrán Front Malinovszkij és Tolbuchin marsallok irányításával megindult a főváros felé. 1944. december 24-én bezárult a gyűrű Budapest körül, amelynek „háztól-házig” folyó ostroma február 13-áig (Pesté január 18-áig) tartott.
A megszálló német hadsereg felrobbantotta valamennyi Duna-hidat (például: 1944. november. 4. Margit híd keleti része, véletlen robbantás; 1945. január.15 Horthy M. híd (ma Petőfi); 1945. január.16 F. József híd; 1945. január.18 Lánc híd, Erzsébet híd; 1945. január.. 29 Margit híd nyugati része.) Számos magyar város romhalmazzá vált.
A nyugatról a Dunántúlra átirányított 6. SS – páncélos hadsereg a „Tavaszi ébredés” fedőnevű hadművelettel (1945. március 6) tett még egy utolsó erőfeszítést a szovjet vonalak áttörésére Székesfehérvártól a Balatonig húzódó térségben. A 3. Ukrán Front csapatai megállították a német előretörést, és 1945. április 13-ára az utolsó német erőket is kiűzték
A szovjet hadsereg foglalta el és szabadította fel Magyarországot 1945 áprilisának első felében. Angol-amerikai haderő nem vett részt a kelet-közép-európai német csapatok elleni harcban. A szovjet hadsereg magyarországi megjelenése és tevékenysége hadviselési szempontból megszállást jelentett. Ellenséges katonai erőktől kellett elfoglalnia az ország egész területét, hogy tovább nyomulhasson Ausztria felé. Magyarország tehát továbbra is hadműveleti terület maradt. Minden erőforrása elsősorban a szovjet csapatok igényeit szolgálta. A szovjet haderő kiverte a német csapatokat, és megfosztotta a nyilas kormányzatot a hatalomtól; megszabadította tőlük az országot, és ezzel felszabadította annak lakosságát.
Magyarországra egy diktatórikus állam hadereje érkezett és ez behatárolta a felszabadítás adta lehetőségeket, nem adott módot a polgári fejlődést igenlő pártok kibontakozására, tényleges befolyásuk érvényesítésére. A demokratikus erők mégis mozgástérhez jutottak, megvalósíthatták régóta esedékes, a nemzeti érdekeknek megfelelő alapvető követeléseiket.

Szálasi több mint százezer taggal rendelkező, jól szervezett pártot uralt. Nem kevés embert korrumpált a zsidó javak birtoklása, amelyek megtartásának feltétele a német győzelem volt. A németek már 1944 szeptember végétől módszeresen készültek, hogy államcsínnyel hatalomra juttassák Szálasit, megakadályozva ezzel Magyarország kiugrását a háborúból. Október 15-e után megkezdődött az új hatalmi rendszer kiépítése, Magyarország még meglévő katonai és gazdasági tartalékainak mozgósítása a háború folytatására.
Hitlerék ragaszkodtak a törvényesség formai kellékeihez a jogfolytonosság látszatának megőrzése érdekében. Szálasinak be kellett érnie a „nemzetvezető” címmel. A megfogyatkozott létszámban ülésező (372 helyett 55 képviselő) országgyűlés 1944. november 4-én megszavazta számára a kormányzói és a legfelsőbb hadúri jogokat. Minthogy ő töltötte be a miniszterelnöki tisztséget is, a magyar polgári állam történetében először egyesítette egy kézben az államfői és a kormányfői hatáskört. Igy diktátori teljhatalommal rendelkezett.
Totális mozgósítást rendelt el. A polgári lakosság teljesen kiszolgáltatottá vált a nyilas terrorcsoportoknak. Halálbüntetést vont maga után az üzembénítási, leszerelési intézkedések szabotálása. A nyilasok és a németek ugyanis „felperzselt földet” kívántak maguk után hagyni. A visszavonuló német csapatok a vasútvonalak kb. 40 %-át szétrombolták, és 1700 hidat robbantottak fel.
A nyilas uralom a teljes anarchia és az esztelen terror időszaka volt. A határokon túl is ellenállásra kényszerítették a magyar katonákat. Százezres magyar hadsereg vonult a németekkel nyugatra.

A szövetségesek négy hadseregcsoport és három ejtőernyős hadosztályt szándékoznak parta tenni Normandiában, Caen és Volognes között. Normadiát főként a kedvező földrajzi jellemzői alapján választották ki, emellett még az is mellette szólt, hogy beleesett az angol repülőterekről rajtoló vadászgépek hatótávolságába, és normandiai partszakaszt a németek másodlagosnak itélték az invázió valószinűségének szempontjából, ezért kevésbé erősítették meg, mint a Calais- i partszakaszt.

Az előkészületek óriásiak: mintegy 3 000 000 ember várja Eisenhower tábornok parancsait, mérhetetlen mennyiségű katonai jármű és hadianyag áll a rendelkezésükre. A felszerelés talán legfontosabb részei a Mulberry harbors nevű acél- beton elemekből álló, gyárakban előállitott kikötők. A betonelemeket a part mellett elsüllyesztik, és acéllemezekkel kapcsolják össze, stabil mesterséges kikötőt teremtve ezzel. Minden partraszállás szempontjából kulcsfontosságú a kikötők elfoglalása, de mivel ezek meg vannak erősitve, a szövetséges hadvezetés ezek mellet a mesterségesen felépített monstrumok mellet döntött. A felépítésük az angol hadiipar legjelentősebb erőfeszítései közé tartozik. Két darabot készítettek belőle, egyet az angol, egyet pedig az amerikai hadsereg számára. Az angolok ezen kívül még egy speciálisan módosított harckocsiszériát ( funnies ) is legyártottak, amelyek segitségével a gyalogság ellenséges tűzben el tudja távolítani a partot védő akadályokat. Ezek a speciális harckocsik a 79. páncéloshadosztály kötelékébe tartoznak, a parancsnokuk Hobart tábornok, aki a páncélos hadviselés kiváló szakértője. Az amerikai hadsereg inkább a kétéltű harckocsikat részesítette előnyben, és ez a választás később hibásnak bizonyult.

A II. világháború egyik legfontosabb hadművelete, a normandiai partraszállás volt. A hadműveletet Amerika egyik legjelentősebb katonai vezetője irányította: Dwight "Ike" Eisenhower. Az inváziót több hónapnyi tervezőmunka előzte meg, a nagyhatalmakat egy táborba kellett gyűjteni, Németország ellen. Az acélakaratú Eisenhowernak ebben a lehetetlen helyzetben kellett összefogásra bírni a világ leghatalmasabb szövetséges vezéreit a történelem egyik leghírhedtebb csatájában Normandiában. Az 1944 júniusában lezajlott folyamatoknak köszönhetően Franciaország és a Benelux-államok felszabadultak. Minden bizonnyal ez volt a történelem eddigi legnagyobb hadművelete.

Winston Churchill szavaival élve:

 „Ha az El-Alameinnél vívott csata volt a kezdet vége, akkor minden bizonnyal a D-Day, a partraszállás napja volt a vég kezdete.” 
 

Erwin Rommel tábornagy 1944. április 22-én mondta a segédtisztjének:

 „Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz… Németország sorsa akkor dől el… a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap.”
 

A II. világháborús antifasiszta koalició vezető hatalmai kormányfőinek 1943. nov. 28.-dec 1. között az iráni fővárosban tartott megbeszélése a fasizmus elleni háború győzelmes befejezéséről és a háború utáni béke és bizottság megalapozásáról. Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt és Joszif Visszationovics Sztálin összehangolták a német haderő megsemmisítésére irányuló terveiket (második front) és kinyilvánították, megvitatták a háború győzelmes befejezése utáni béke alapvonalait, nyilatkozatot fogadta el a hatalmak háború utáni együttműködéséről, valamint Irán függetlenségének, szuverenitásának és területi sérthetetlenségének elismeréséről. Titkos jegyzőkönyvben rögzítették egyeztetett hadviselési feladataikat.

Hitler úgyszólván semmit nem bízott a véletlenre: nem akarta, hogy megismétlődjék az, ami 1943. szeptemberében Olaszországban történt. A német vezetés tisztában volt Magyarország stratégiai jelentőségével, ugyanis ha az ország kiválna a háborúból, akkor összeomlana az egész balkáni front. Ez volt az érem egyik oldala, másrészről a Führer nem bízott a Kállay Miklós vezette kormányban. Nem volt alaptalan Hitler kételkedése, a hírszerzés folyamatosan tájékoztatta a vezérkart a Kállay-kormány kiugrási tárgyalásairól.

Az első jelentős dátum a megszállást előkészítő terv (Margarethe I.) kidolgozásánál 1943. szeptember 30-a volt. Az időpont nem véletlen: egyfelől Olaszország kiválása a háborúból, másfelől a keleti fronton történt hadműveletek indokolták a tervezés mielőbbi megkezdését. A megszállás végrehajtásához román és szlovák haderőt is bevetettek volna, emellett előirányozták a magyar honvédség lefegyverzését. A terv három hadműveleti zónára osztotta az országot. Az első zóna a Tisza vonaláig kiterjedő területeket foglalta magába. A második a Tiszától keletre és délre helyezkedett el, míg a harmadik zónát a Tiszától északra hozták létre.

A Margarethe I. előkészítése kapcsán a német vezérkar novemberben két említésre méltó döntést hozott. Feladták a magyar haderő lefegyverzésének gondolatát, valamint számbavették a hadművelet végrehajtásához szükséges katonai erő nagyságát. Utóbbi nem lehetett egyszerű feladat, hiszen a front megnövekedett igényei miatt egyre kevesebb felhasználható alakulattal számolhattak a német stratégák. A következő lényeges dátum 1944. február 19.: ekkor a német vezetés ismét összeállította a rendelkezésére álló megszálló egységek számát. Lényeges változásnak tekinthetjük, hogy különös figyelmet szenteltek a hadművelet kivitelezésénél az SS-alakulatoknak.

Hitler február 28-án parancsot adott a Margarethe I. mielőbbi véglegesítésére. A terven ismét módosítottak, a felvonulási terepet Magyarország határain belülre helyezték. Nem véletlen, hogy az akciót a Trójai faló fedőnévvel illették. Azt már nem is tekinthetjük meglepőnek a tervezéssel kapcsolatban, hogy újfent felmérték a bevethető csapatok számát. A keleti front eseményei azonban ismételten felborították a katonai vezetés számításait. A március 4-én megindult szovjet támadás hatására egységeket kellett elvonni a megszállást végrehajtó erőktől. Ráadásul a megszállást sem lehetett tovább halogatni, így március 7-én Foertsch tábornokot hivatalosan megbízták a Margarethe I. végrehajtásával.

A határmenti csapatösszevonásokra felfigyeltek ugyan a magyar hatóságok, de konkrét ellenlépéseket nem foganasítottak. Arról már esett szó, hogy a felvonulási terepet az ország határain belül képzelték el a németek. A kérdés ezek után csupán az maradt, hogy milyen indokkal állomásoztassanak katonai alakulatokat az országban. Túl nagy fejtörést nem okozott a probléma megoldása, hiszen elég volt a keleti fronton kialakult helyzetre hivatkozni. A magyar vezetés nem gördített semmiféle akadályt a német követelések teljesítésének útjába. A terv tökéletes kivitelezését már csak egyetlen tényező zavarhatta meg, ez pedig nem volt más, mint maga a kormányzó: Horthy Miklós.

Partraszállás Szicíliában
A rakomány kirakodása a partraszálló hajókból a normandiai partraszállás után, 1944. június
1943. július 9-10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ezzel a nyugati szövetségesek több mint két év múltán ismét megjelentek szárazföldi erőikkel is az európai kontinensen. A Passero fok két oldalán Patton és Montgomery tábornokok parancsnoksága alá 10 brit és amerikai hadosztály tartozott, ebből kettő légi szállítású volt. Velük szemben a szigeten a Guzzoni tábornok vezetésével tíz olasz és két német hadosztály védekezett. Közülük mind kiképzés, mind felszereltség szempontjából csak a németek vehették fel a versenyt a szövetségesekkel, az olasz csapatok egy része még gépesített szállítójárművekkel sem rendelkezett. A partraszállás a szövetségesek számára is meglepően simán zajlott, a sziget elfoglalása azonban nem ment könnyen. Patton csapatai Szicilia nyugati felét foglalták el, míg Montgomery 8. hadserege keletre, Messina felé fordult. Támadása azonban a további két hadosztállyal megerősített német erők kemény ellenállása miatt elakadt, ezért Patton csapatainak egy részét is kelet felé kellett indítani. Végül július 22-én a szövetségesek elfoglalták Palermot, majd kisebb méretű átkaroló hadműveletekkel visszavonulásra kényszerítették a németeket, akik augusztus 11-én kiürítették a szigetet.

Az olaszországi hadjárat kezdete
A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 25-én Rómában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emmanuel kormánya Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. Montgomery tábornok 8. hasdserege szeptember 3-án átkelt a Messinai Szoroson és elfoglalta Reggio di Calabriát, majd 8-án Clark tábornok 5. amerikai hadserege partraszállást hajtott végre Nápolytól délre, Salernonál.
Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit, akit a Gran Sasson egy turistaházban tartottak fogva, szeptember 12-én Otto Skorzeny ejtőernyős különítménye kiszabadította. Az olasz diktátor Észak Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Saloi Fasiszta Köztársaságot.
A Salernonál partraszállt amerikai csapatok kezdetben igen erős ellentámadásokat szenvedtek el, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy nem képesek megtartani a kialakított hídfőt, amit a német 10. hadsereg kishíján kettévágott. Végül is a támadó német páncéloskötelékek semmivé váltak a hídfőt fedező szövetséges flotta nehéz hajóágyuinak tüzében. Maradványaik (és az időközben Franciaországból és Oroszországból megérkezett erősítések) szeptember közepére előre elkészített védelmi vonalukba (Gustav-vonal) vonultak vissza. 16-án a Salernoból kiinduló amerikaiak és a félsziget déli csücske felől előnyomuló britek egyesültek, majd szeptember 30-án bevonultak Nápolyba. Eközben a 8. brit hadsereg jobbszárnya az Adria partján nyomult előre, elfoglalta a Foggia környéki repülőtereket.

A szövetséges előrenyomulás a továbbiakban is igen lassan folytatódott az Appennini félszigeten, ugyanis (a történészek többsége szerint) Clark és Montgomery nem hangolta össze megfelelőképpen hadműveleteit, ami lehetővé tette Kesselringnek, hogy mindig az arcvonal legveszélyeztetettebb szakaszára koncentráljon. Október 12-én az amerikaiak átlépték a Volturno folyót, a britek pedig a félsziget másik oldalán a Trignot. A lassú előrenyomulás következtében (Csiga-offenzíva) csak január elején érték el a Gustav-vonal kulcspontját, a Monte Cassino hegyet (amelyen a Szent Benedek által a VI. században alapított apátság állt), ahol az offenzíva teljesen elakadt.

Anzio és Monte Cassino
A lepusztított Cassino a nehézbombázás után
Január 22-én az amerikai 1. páncélos és 3 gyaloghadosztálya partraszállt a Rómától 50 kilométerre lévő Anzió mellett, hogy a Gustav-vonalat megkerülve indítson támadást Róma irányába. A németeket ugyan meglepetésként érte az újabb amerikai partraszállás, de villámgyors csapatátcsoportosításokkal sikerült elszigetelniük a kialakított, viszonylag szűk hídfőt. Az amerikaiak január 30-án megindított támadása így kudarcba fulladt, sőt, a következő hónapokban súlyos elhárító harcokra kényszerültek a német 14. hadsereggel szemben. A partraszállás így, ha nem is hiusúlt meg, lényegében nem segített a Monte Cassino előtt álló főerőknek, sőt megosztotta az olasz hadszíntéren levő szövetséges csapatokat.

Az amerikai 34. hadosztály 1944. február 12-én indította meg az első rohamot Monte Cassino ellen, amit azonban az azt védő 1. német ejtőernyős hadosztály súlyos veszteségeket okozva könnyedén visszavert. Február 15-én a 2. új-zélandi és a 4. indiai hadosztály próbálkozott a kolostor és a hegy lábánál fekvő kisváros bevételével sikertelenül. Ez annak ellenére sem sikerült, hogy a támadást 135 B 17-es repülőerődnek a bevetése vezette be, ami romba döntötte a kolostort (ez a légitámadás gyakorlatilag felesleges volt, a német hadosztály parancsnoka ugyanis megtiltotta, hogy a kolostorban katonái védelemre rendezkedjenek be. A kolostort végül májusban súlyos veszteségek árán az ide vezényelt II. lengyel dandár vette be, miközben tőle délről a Szabad Francia Erők marokkói alakulatai áttörtek a hegyeken. Május 23-án a part mentén támadásba mentek át az amerikai-brit páncélos-erők, és ezzel egyidejűleg az Anziói hídfőből is kitörtek a szövetségesek, és megindultak a nyílt várossá nyilvánított Róma felé, amit június 4-én értek el. A német 10. és 14. hadsereg, hogy elkerülje a fenyegető bekerítést, kemény utóvédharcokat folytatva a Pisa és Rimini között kiépített új védőállásookba, a Gót-vonalra húzódtak vissza.

1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása - megkezdődött részekre szabdalása és fölmorzsolása. A gyűrű biztosítására - a felmentési kísérletek esélyeinek csökkentésére - 1942 decemberében a Vörös Hadsereg visszanyomta a Sztálingrádtól délre álló olasz csapatokat, majd

...

1943. január 12-én - részben ugyanezzel a céllal, részben a Voronyezs elleni támadás előkészületeként - a 2. magyar hadsereg által védett 200 km hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok. A túlerejű offenzíva már az első napokban több helyen áttörte a hiányosan fölszerelt magyar csapatok védővonalát. Az eredetileg több, mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az előző hónapok hídfőcsatáiban is jelentős veszteségeket szenvedett (25-30 ezer fő), hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos-egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában - de egyéb hadieszközökben és ellátmányban is problémákkal küszködve - fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt, megsemmisült. A kemény hidegben megfelelő téli ruházat nélkül harcoló, majd visszavonuló/menekülő katonákat az ellenséges golyókon kívül a fagy is tizedelte: Több tízezren maradtak holtan a hófödte csatatereken. Ezeknek a napoknak a története a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik.

1941-42 fordulójának eseményei megérlelték az uralkodó körök elhatározását, hogy a feltétlen németbarát Bárdossy Lászlónak távoznia kell. 1942 márciusában a kormányzó Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké.
Kállay támadást indított a függetlenségi mozgalom ellen. Közel 400 szociáldemokrata párti és szakszervezeti vezető kapott katonai behívót, és a munkaszolgálatos századokba osztották be őket. Letartóztattál Szakasits Árpádot, lecsaptak a KMP-re. Rózsa Ferencet, a KB titkárát és az illegális Szabad Nép szerkesztőjét halálra kínozták. Schönherz Zoltánt, a KB másik titkárát kivégezték. Feloszlott a Történelmi Emlékbizottság is.
1942 április 11-én megindult a 2. magyar hadsereg kiszállítása a frontra, melynek feladata a Voronyezstől délre, a Don-kanyarban lévő közel 200 kilométeres folyószakasz védelme volt. Ehhez azonban nem volt elegendő katona és megfelelő fegyverzet. Különösen páncélelhárító fegyverekből, harckocsikból és tüzérségi eszközökből volt nagy a hiány. A hideg orosz télben a katonák túlnyomó része nem rendelkezett megfelelő téli ruházattal sem. Az 1943. január 12-én megindult szovjet rohamnak a 2. magyar hadsereg csak rövid ideig volt képes ellenállni. A Vörös Hadsereg áttörte a védelmi vonalat, az ellenállás összeomlott.   
Óriásiak voltak a veszteségek. A doni tragédia mély hatást gyakorolt a közhangulatra és a politikai életre egyaránt, bár a kormány igyekezett eltitkolni a valós veszteségeket ( a hadsereg parancsnokát, Jány Gusztávot hazaérkezésekor ünnepélyesen fogadták). A voronyezsi katasztrófa és az 1943 júliusi olaszországi fordulat hatására titkos tárgyalások kezdődtek az angol-amerikai szövetségesekkel, miközben a kormány szövetségesi kötelezettségeit is teljesítette Németországgal szemben. Ennek eredményeképpen sikerült megkötni 1943 szeptemberében egy előzetes fegyverszüneti megállapodást. A Magyarország kapitulációjáról szóló okmány akkor lépett volna életbe, ha az angol-amerikai csapatok elérik Magyarország határait. Ehhez a szövetségesek gyors olaszországi előrenyomulása vagy egy balkáni partraszállásra lett volna szükség. Egyik sem következett be. Következményeképpen Hitler - aki tudomást szerzett a megállapodásról – Magyarország katonai megszállása mellett döntött. Az olasz kiugrás után nem akarta kockáztatni újabb szövetségesének elvesztését, Horthyt 1944. március 18-ra Klessheimbe rendelte, ahol közölte vele a megszállás tényét. 
A német csapatok 1944. március 19-én foglalták el Magyarország területét. Szervezett ellenállásba nem ütköztek. Magyarországra érkezett Edmund Veesemayer teljhatalmú birodalmi megbízott a magyar politika irányítására és Adolf Eichmann a zsidók deportálásának irányítására.
A Gestapó emberei már az első napon hozzáláttak a baloldali vagy angol orientációjú politikusok, újságírók és gazdasági vezetők letartóztatásához. A németek jelenléte és az együttműködő Sztójay-kormány politikája miatt az angol-amerikai légierő rendszeresen bombázta az országot. A megszállási rendszer a vele együttműködő magyar államapparátusra támaszkodott.
Horthy jóváhagyásával kiküldték az 1. magyar hadsereget a szovjet frontra. Betiltották az összes náciellenes sajtóterméket és törvényen kívül helyeztek minden baloldali ellenzéki pártot. A fegyverkezés és a haditermelés irányítására német megbízottat neveztek ki.
A bányászat, olaj és bauxit kitermelés az ipar és a mezőgazdaság mellett a németek maximálisan igénybe vették a közlekedési hálózatot. Magyarország tartotta el a megszálló csapatokat. A megnövekedett áruszállítások áruhiányt és az infláció gyorsulását idézték elő.
Megindult a zsidóság német mintájú üldözése. Sárga színű hatágú csillag viselésére kötelezték őket. A propaganda azt terjesztette, hogy a háborús nélkülözésekért a zsidóság a felelős. Május közepén megkezdődtek a deportálások. 
1944 májusában megalakult a németellenes összefogás szervezete, a Magyar Front. Tagja volt a SZDP, FKGP, a Nemzeti Parasztpárt, és a Békepárt (szeptember 12-től Kommunista Párt) és a legitimista Kettős Kereszt Szövetség. Elnökévé szeptember elején a szociáldemokrata Szakasits Árpádot választották.
Az 1944. november 9-én Budapesten alakult ellenállási szervezetet, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságát árulás következtében felszámolták. Vezetőit, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét és Kiss János altábornagyot a nyilasok kivégezték.
Románia 1944. augusztus 23-i átállásával a szovjet hadsereg a Kárpátokon belülre került. 25-étől román támadások érték a Székelyföldet, 27-én a 2. Ukrán Front átlépte az akkori magyar határt. Horthy kormányzó, az átmeneti német hatalmi megingást kihasználva, 1944. augusztus 29-én Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki miniszterelnökké. Az ország minél gyorsabb kivezetése a háborúból volt a feladata. Az 1944. október 11-én Faraghó Gábor vezérezredes által aláírt ún. előzetes fegyverszüneti feltételek tartalmazták a németek megtámadásának kötelezettségét is, továbbá előírták az 1937. december 31-én érvényben volt határok mögé történő visszatérést. Október 15-én a rádióban beolvasták a kormányzó proklamációját a fegyverszünet kéréséről. A „kiugrást” azonban egyáltalán nem készítették elő. A németbarát szellemben nevelt tisztikar és a vezérkar azonban ellenállt. Horthy helyzetét tovább nehezítette, hogy egyetlen még élő gyermekét, Miklóst a németek október 15-én túszként foglyul ejtették.
A vezérkari főnök nevében azonban a harc folytatását elrendelő parancsot olvasták fel a rádióban. A németek megostromolták a Várat, 1944. október 16-ára virradóra a kormányzó lemondott, és miniszterelnökké nevezte ki Szálasi Ferencet. (Horthyt a háború végéig Németországban tartották fogva. A háborús főbűnösök nürnbergi perében tanúként hallgatták ki. 1957-ben bekövetkezett haláláig Portugáliában élt.)

A II. világháború idején a hitleri Németország és szövetségesei által megszállt országokban az antifasiszta harc sajátos formája. A megszállt országok munkásmozgalma és a hazafias polgári körök egy percre sem fogadták el a fasiszták előtti kapitulációt, s a megszállt szovjet földön kibontakozott partizánháború példájából is erőt merítve, ellenállási mozgalomat szerveztek: akadályozták a hadi célú termelést, a szállítást és a hírközlést,. fegyveres akciókkal zavarták az ellenség csapatmozdulatait, felderítést végeztek a szövetségesek javára, hadifoglyokat és üldözötteket mentettek, megszervezték a lakosság valósághű tájékoztatását és a fasisztákkal együttműködők (kollaboránsok) elleni harcot. Az ellenállás fő erejét a kommunisták alkották, ugyanakkor az ellenállási mozgalomban a kommunisták népfrontpolitikája testesült meg. Az egész országra kiterjedő széles népi ellenállási mozgalom először Jugoszláviában és Görögországban bontakozott ki. A SZU németek megszállta területén az ellenállási mozgalom hamar szervezett partizánháborúvá fejlődött. Több országban a szétszórtan működő partizánosztagokat összefogó népi felszabadító hadsereg alakult (Albánia, Bulgária, Jugoszlávia). A háború előrehaladásával a fasiszta hatalmak országaiban is jelentős méretű ellenállási mozgalom alakult ki, ezt példázza többek között a Hitler elleni merénylet 1944 júliusában, valamint az olaszországi belső helyzet alakulása. A háború vége felé sok helyen nemzeti felkelésre került sor. (Franciaország, Olaszország, Lengyelország, Csehszlovákia, Görögország.) Az ellenállási mozgalomban kikovácsolódott egységet bizonyítja, hogy a nyugat-európai országokban a kommunisták is résztvettek a háború utáni koalíciós kormányokban az USA és a polgári erők 1947-es ellenakciójáig.
 

Az ellenállás és a SOE     
A németek és az olaszok által megszállt európai országokat sikerült totálisan megfélemlíteni, ahogy azt az ellenállási mozgalmak is tanúsították. E mozgalmakat az a hit hozta létre és működtette, hogy egyszer eljön majd a győzelem. Arra is szükség volt, hogy lakosság legnagyobb része a normális életét folytassa, hiszen így lehetett a legjobban fedezni az ellenállok tevékenységét. Ez néha megkívánta a passzív kollaborálást is a megszállókkal. Nélkülözhetetlen volt a külső támogatás is, és ennek érdekében Churchill 1940 nyarán létrehozta a Speciális Hadműveletek Parancsnokságát (Special Operations Executive, OSS) 1942 májusában alapították meg.

A SOE és az OSS szabotázsakciók végrehajtását és a hírszerzést tekintette az ellenállás két fő feladatának. Az előbbi nem csak lekötött bizonyos megszálló erőket, hanem akadályozta az adott ország iparának a tengelyhatalmak szolgálatába állítását is. Az ellenállás gyakran szigorúan titkos és a szövetségesek számára létfontosságú katonai információkat is meg tudott szerezni – például a német atombombaprogram keretében folyó norvégiai nehézvízgyártásról vagy V-fegyverek kifejlesztéséről. A különböző csoportok tevékenységének koordinálása érdekében a SOE és az OSS összekötő ügynököket alkalmazott, és gondoskodott fegyverek, robbanóanyagok és egyéb eszközök megfelelő kezekbe jutásáról.

Az ellenállás igen nehéz körülmények között működött. A hegyekkel és erdőségekkel borított terepeken könnyebb volt a dolguk, mint Németalföld vagy Dánia sík vidékén, ahol szinte elrejtőzni sem lehetett. Problémát okozott az is, hogy a különböző politikai felfogású csoportok között sokszor elég nehéz volt kialakítani az együttműködést, Franciaországban például a csoportok egy része De Gaulle-t támogatta, akikkel nem volt túl jó viszonyban az egészen más elképzelésekkel rendelkező kommunista csoportok. Állandóan fenn állt egymás elárulásának a veszélye. Az ellenállás szervezeteibe gyakran beszivárogtak náci-szimpatizánsok is vagy éppen olyanok, akik egyszerűen pénzt akartak szerezni honfitársaik elárulásával. Az Abwehr is nagy szakértelemre tett szert az ellenállás tagjainak felismerésében és lebuktatásában.

1942 márciusában például sikerült „megfordítani” egy hollandiai SOE-rádióst, és 18 hónapon át hamis híreket továbbítani vele Londonba. Ennek következtében a németek sok ügynököt elfogtak, s egy időre gyakorlatilag felszámolták a holland ellenállást. A problémák viszontagságok ellenére az ellenállási mozgalom nagyban hozzájárult a szövetségesek győzelméhez.

Az ellenállás fő fegyverei:

	Sten (Brit)
	Steyr MP34 (Ausztria)
	M3 "Grease Gun" (Amerika)
	Schmeisser MP40 (Német)
	Luger (Német)

Hírszerző és ellenálló

1940 októberében – a korábbi Gestapo-ellenőrzések ellenére – Bonhoeffer mint titkos ügynök kapott megbízatást a német katonai hírszerzésben, az Abwehrben. (A Wilhelm Canaris nevével fémjelzett német hírszerzésről már a náci rezsim alatt titokzatos történetek keringtek: nemcsak a "kétarcú admirális", de a hírszerzés több tagja is – például Bonhoeffer sógora, Hans von Dohnanyi is – bizonyíthatóan résztvevője volt különböző ellenállási mozgalmaknak, illetve együttm?ködött más, ellenséges országok hasonló szervezeteivel a háborúban és még azután is.)
Látszólag úgy t?nt, Bonhoeffer pásztor is a náci eszmék terjesztéséért küzd, erre használja széles kör? külföldi kapcsolatait. Valójában azonban az ellenállási mozgalom számára próbált nemzetközi támogatást szerezni.
1941-ben és 1942-ben több ízben utazott Olaszországba, Svájcba, Angliába és a skandináv államokba. Különösen angliai útjához f?zött a német ellenállási mozgalom nagy reményeket: George Bell angol püspökön keresztül a brit kormánnyal, sőt a szövetségi erőkkel is kapcsolatot létesítettek. A szövetségi erők bizalmatlanul fogadták a német belső ellenállás elképzeléseit – különösen azért, mert úgy akarták a külföldi kormányok segítségét igénybe venni, hogy Hitler megbuktatása után Németország területi integritása sértetlen maradjon. Noha a vonakodó nemzetközi kormányok segítsége elmaradt, Bonhoeffer és Dohnanyi jelentős összegeket halmoztak fel a még Németországban maradt zsidók kiszöktetésére. A Gestapo először azt hitte, a két titkos ügynök bankszámlái csupán kétes üzleti ügyeik nyomán dagadtak így fel. Csak később derült ki: 14 zsidót már Svájcba szöktettek, ezek az új összegek pedig további "szállítmányok" fedezésére szolgálnak. Dohnanyit és Bonhoeffert 1943 áprilisában – több társukkal együtt – letartóztatták, majd zsidószöktetésért és kettős ügynöki szerepkörükért a rettegett berlini Gestapo-börtönbe vitték. Amint az 1944. július 20-ai Hitler elleni merényletben játszott szerepkörükre is fény derült, 1945 februárjában Buchenwaldba szállították, majd a flossenburgi koncentrációs táborban kivégezték őket.
 

A sztálingrádi csata az európai hadszíntéren a II. világháború fordulópontja volt. A Sztálingrád szovjet városért folyó, 1942. augusztus 21. és 1943. február 2. között vívott ütközetben a szovjet csapatok döntő vereséget mértek a tengelyhatalmak csapataira. A csata – mintegy másfél milliós emberveszteségével – a világtörténelem talán legvéresebb csatája volt. Mindkét oldal példátlan kegyetlenséggel, a katonai és polgári veszteségekre, szenvedésekre való legkisebb tekintet nélkül harcolt. A csata Sztálingrád német ostromával indult, a városért folyó rendkívül intenzív harccal folytatódott, és a szovjet ellentámadással zárult, amely bekerítette, javarészt megsemmisítette és foglyul ejtette, valamint jelentősen visszavetette a tengelyhatalmak erőit.

Sztálingrád szovjet bekerítése
Adolf Hitler szeptember 30-án nyilvános beszédben jelentette ki, hogy a német csapatok soha nem fogják Sztálingrádot feladni. A szovjet bekerítés után a német vezérkar azonnali kitörést szorgalmazott. A Luftwaffe vezetői azonban biztosították Hitlert, hogy a német légierő képes a 6. hadsereget légihíd útján ellátni. Így a 6. hadsereg képes lett volna hatékonyan lekötni a szovjeteket, és lett volna idő megfelelően előkészíteni a felmentő támadást.

Hitler és a Luftwaffe optimizmusára az szolgáltatott okot, hogy egy évvel korábban Demjanszk-nál a német hadsereg sikerrel bonyolított le egy hasonló hadműveletet. Ott azonban sokkal kisebb, csak egy hadtestnyi erőt kellett légi úton ellátni, és nem vették figyelembe azt sem, hogy 1942 végén a szovjet légierő már sokkal erősebb volt, mint egy évvel korábban. Hermann Göring szintén erőteljesen támogatta a légihíd tervét.

Wolfram von Richthofen, a német 4. légiflotta parancsnoka hiába próbált tiltakozni a lehetetlen terv ellen. Hitler a légihíd megteremtése mellett döntött, és kiadta a parancsot, hogy Sztálingrádot az utolsó emberig tartani kell. Nem vették figyelembe, hogy a 6. hadsereg volt a legnagyobb a hasonló német alakulatok közül (kb. kétszer akkora, mint egy átlagos hadsereg), valamint hogy Sztálingrádban további jelentős német csapatok is voltak (pl. a 4. páncéloshadsereg egy hadteste). A krétai csatában elveszített német légiszállító-kapacitást soha nem pótolták teljesen, és 1943 végén a német légierő elvileg is csak mintegy napi 300 tonna utánpótlást tudott volna leszállítani, szemben a szükséges napi 500 tonnával. Hitler azonban bízott Göring ígéretében, és kitartásra utasította a bekerített hadsereget.

A légihíd szinte azonnal kudarcot vallott. A szovjet légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők sok szállítógépet lelőttek, és a kemény tél szintén problémákat okozott a repülőgépek üzemeltetésében. Átlagosan csak a szükséges utánpótlás kb. 10%-át sikerült leszállítani. Azok a szállítógépek, amelyek sikerrel bejutottak a városba, visszaúton sebesülteket és nélkülözhetetlen szakembereket hoztak ki. A 6. hadsereg éhezett és fázott. Előfordult, hogy a gépek kirakodására rendelt katonák annyira le vontak gyengülve az éhségtől, hogy képtelenek voltak a leszállított élelmiszert kirakodni. Zeitzler tábornok úgy próbálta Hitler figyelmét a problémákra irányítani, hogy a vezérkar étkezésein mindig csak annyit evett, amennyi egy Sztálingrádban bekerített német katona fejadagja volt. Pár hét leforgása alatt olyan rossz állapotba került, hogy Hitler személyesen parancsolta meg neki "diétája" abbahagyását.

Miután a békét a villámháborús győzelem után sem sikerült Hitlernek elérnie, zöld utat adott Vergeltungswaffe 1, és Vergeltungswaffe 2, azaz V (fau) 1, V (fau) 2 és a V (fau) 3 fejlesztésének, de ezen fegyverek pusztító ereje nem mérhető az atombombáéhoz.

1. V-1 szárnyas rakéta:

    * Hossza 7,74 m
    * szárny fesztávolsága 5,71 m
    * meghajtása 1 db Argus As 014 pulzáló rakétahajtómű
    * maximális tolóerő 335 kp.

848 kg bombaterhet tudott 322 távolságra célba juttatni, 914 m-es utazómagasságon repült, 576 km/óra maximális sebességet ért el. Pusztító ereje eltörpül egy B29-es amerikai bombázó 9 tonnás bombaterhe mellett. Annak a sebessége 572 km/h azaz alig volt nála a V1 gyorsabb.

Az első sikeres kísérleteket 1942-ben hajtották végre vele, mikor Hanna Reitsch, az Me 163 komet rakéta-repülőgépet is tesztelő pilótanő berepülte, és sikerült megoldaniuk a stabilitás problémáját. A fiatal és bájos pilótanő, aki 40 rekordot állított fel, hallatlan bátorságának köszönhetően vált a V-1 használhatóvá. Ha a németek nyerik a háborút minden bizonnyal ő lett volna az első űrhajós is. A V-1-hez hasonló eszköz csak 1970-es évek végén válik igazán pusztító fegyverré, mikor irányítható robotrepülőgépet készítettek az amerikaiak a német modell adta ötletből. Mivel sem irányítani nem tudták a németek, sem a sebessége nem volt nagy, könnyűszerrel végeztek a V1-el a vadászgépek és a bombázók le tudták rombolni a kilövő állásait.
Első bevetésére a Normandiai partraszállás után került sor, mert a peenemündei kísérleti telepét több sikeres angolszász bombatámadás érte. (Az angolok a semleges svédeket kényszeríttették rá, hogy fényképezzék le nagy magasságból a telepet.) Az első bevetésekkor, míg nem tudták milyen fegyverről van szó, a radarok magányos vadászgépnek mutatták, váratlanul csapódtak be, légiriadó nélkül, így sok áldozatuk volt.
Az alacsonyan repülő - radar sugarak alatt szálló V-1 gépeket parti ütegek és járőröző musztáng vadászgépek szedték le. Gyakran egyszerűen mellérepülve a szárnyat kibillentve térítették el. A V-1 hosszú indító állványa is kitűnő célpontja volt a bombázóknak. Műszakilag figyelemre méltó alkotás, de igazán nem volt stratégiai haszna. A hidrogén-peroxidot hasznosabb lett volna a tengeralattjáróhoz használni.
Később az amerikaiak vették elő ujra az ötletét, a kis utazómagasságot kombinálva számítógépes vezérléssel megalkották a robotrepülőgépet, cirkáló rakétát. Erre a II. világháború idején nem volt lehetőség, ezáltal az amerikaiak olyan fegyverhez jutottak amelyel bármit és bárhol a világban elpusztíthatnak ami elöl nincs menekvés, csak a föld alatt. Mivel a különböző amerika ellenes csoportok ezt felismerték a támaszpontjaikat elkezdték a föld alá telepíteni, erre fejlesztette ki az amerikai hadsereg a bombák atyját, amit Osama Bin Laden feltételezett bunkerja ellen is bevetettek..

V-2 Ballisztikus rakéta: Werner Von Braun csodálatos műve

- 14,3 m magas
- 165 cm átmérőjű
- 3,56 m szárnyfesztávolságú függőleges indítású rakéta.

Alkohol és folyékony oxigén hajóanyagú 250 000 Newton tolóerejű rakétameghajtó hajtotta. 975 kg robbanótöltetet tudott, 282 km távolságra célba juttatni.

Elképesztő sebességet 5536 km/órát ért el. Ez 1.5 km/s ami már összemérhető a föld körüli pályára állításhoz szükséges 8 km/s-os szökési sebességgel.

Az A4-es modell, amit változtatásokkal tettek alkalmassá a bevetésre, 1936-ban készült el. 1940-ben Hitler leállította a fejlesztését és csak az 1942-es vereségek után Albert Speer indította újra a projektet. Ha Hitler nem állítja le a fejlesztést a Blitzkrieg végén, akkor 1943-ban angolok nem tudják németországot bombázni, nem tudnak partraszállni sziciliában - Németország simán győz!
A peenemündei telepet ért 1943-as angol bombázások miatt csak 1944-ben vethették be. Akkor már nem tudta megfordítani a háború menetét. A németek nem azért vesztettek, mert meg akarták hódítani a világot, hanem mert ez esze ágában sem volt a Führernek!
Ellene nem volt védekezés. Mint derült égből a villám úgy csapott le a britekre. Indítóállványa sem volt megsemmisíthető. A hozzá hasonló rövid távú taktikai rakéták, ma is szinte kilőhetetlenek, mert olyan kicsi a fellövés és a becsapódás közötti idő.
Természetesen ez is stratégiai fegyver, de pusztító ereje ennek is csak a negyede mint egy angol bombázóé. Ha azonban sikerül elérniük a németeknek, hogy Angliát ugyan az érje, mint Németországot, akkor az angolok elszántsága is megtört volna, hát még akkor, ha a németek megoldják hogy a V-2-t bevethessék az USA ellen, tengeralattjárókról.

V-3 Szuperágyú. 150 m hosszú 150 mm-es űrméretű 280 km hatósugarú ágyú. Pontossága kb 1 km.

V-4 Interkontinentális rakéta. Csak elképzelésként létezett, mert a ballisztikus fejlesztést Hitler 1940-ben leállította.

V-5 atombomba: Még csak elképzelésként sem létezett. Folytak atomkutatások, de céljuk nem bomba, hanem reaktor előállítása volt.

A holokausztnak a náci rezsim által szervezett és központilag irányított népirtást nevezzük, mely mintegy hatmillió zsidó életét vette el. A „holokauszt” görög eredetű szó, jelentése: „tűzáldozat”. Az 1933 januárjában hatalomra került németországi nácik úgy hitték, ők felsőbbrendűek, a zsidók pedig alacsonyrendűek, egyúttal életre méltatlanok. A holokauszt időszaka alatt a nácik más, általuk „fajilag értéktelen”-nek nevezett csoportot is célponttá tettek: romák (cigányok), fogyatékosok, valamint néhány szláv nép (lengyelek, oroszok és mások) életét oltották ki. Más csoportokat politikai és viselkedési alapon üldöztek, köztük kommunistákat, szocialistákat, a Jehova Tanúit és a homoszexuálisokat.

1939-ben, a háború kitörése előtt a nácik már koncentrációs táborokat hoztak létre zsidók, romák, valamint politikai és egyéb ellenfeleik elkülönítésére. A háború évei alatt a nácik és szövetségeseik gettókat, átmeneti táborokat és kényszermunka-táborokat tartottak fenn. A Szovjetunió 1941-es lerohanása után könnyen mozgósítható tömeggyilkos osztagok végeztek zsidókkal, romákkal, a szovjet állami és pártvezetőkkel. Csak itt egymilliónál több zsidó férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg. 1942 és 1944 között a náci Németország további sok millió személyt deportált a megszállt területekről kivégzőtáborokba, ahol speciális gyilkoló mechanizmusokkal pusztították az embereket. Bár a náci rasszizmus fő célpontja a zsidóság volt, romák (cigányok) tízezreinek életét is kioltották. Legalább 200.000, szellemileg vagy testileg csökkent képességű személyt végeztek ki az „Eutanázia Program” keretében.

1933-ban Európa zsidó lakossága meghaladta a kilencmilliót. A legtöbb európai zsidó olyan országban élt, melyet a Harmadik Birodalom elfoglalt vagy befolyásolt a II. Világháború során. 1945-re az európai zsidók közel kétharmada (köztük egymillió gyermek) lett a „Végső megoldás” áldozata: e jelszóval gyilkolták a zsidókat a nácik. Magyarországon 600,000 zsidót öltek meg.

A háború utolsó hónapjaiban a SS őrök halálmenetekre kényszerítették a táborok lakóit, hogy megelőzzék a Szövetséges csapatok fogolyszabadítási kísérleteit. Ahogy a Szövetségesek felszabadították Európát és megtámadták Németországot, sorra találták meg és szabadították fel a táborban őrzötteket, akik közül sokan túlélték a halálmeneteket. A II. Világháború Európában Németország feltétel nélküli megadásával ért véget, 1945. május 9-én.

Egy álmos vasárnap reggelen, 1941 december 7-én a japán repülőgépek váratlan támadást indítottak a  hawaii amerikai flotta bázis, Pearl Harbor ellen. Ez az esemény visszafordíthatatlanul megváltoztatta a háború menetét: az Egyesült Államok hadat üzent Japánnak és Japán szövetségeseinek, Németország és Olaszország pedig hadba lépett Amerika ellen. A tengelyhatalmak hamarosan szembesültek azzal, milyen félelmetes és elszánt ellenfelet szereztek maguknak.

Pearl Harbor hatalmas tengerészeti támaszpont a hawaii Oahu-sziget természetes öblében. Ez volt- és még mindig ez- az Egyesült államok csendes-óceáni flottájának parancsnoksága. Ezenfelül hét repülőtér, hajójavító szárazdokkok, egy tengeralattjáró támaszpont és nagyobb üzemanyag raktárak találhatók itt. A támadás időpontjában Japán nem állt hadban Amerikával. De a japánok remélték hogy akkora csapást mérnek ellenfelükre, hogy képesek lesznek nagy területeket megszerezni, mielőtt az Egyesült államok magához téren.

A támadást úgy időzítették, hogy az amerikai erők a legkevésbé legyenek éberek. Az okozott kár csaknem 90%-a az első tíz percben keletkezett. A hat repülőgép-hordozóból és 26 egyéb hajóból álló flotta 11 nappal korábban indult el Japánból. Észrevétlenül érkeztek december 6.-ám este a támadási körzetbe, Hawaiitól 450 km-re északra. Mini tengeralattjárók, melyek az öböl vizébe hatoltak, is részt vettek a támadásban. Félórányi mészárlás és zűrzavar után a japán gépek eltűntek az égről

A második csapás
Miközben az amerikai kiszolgáló személyzet a tűzzel viaskodott és a sebesültek ellátásával foglalatoskodott, újabb 170 repülőgép tűnt fel. Egy órán át, köröztek a támaszpont felett, ám ez a második támadás kevésbé volt sikeres. Az amerikai légvédelmi ágyúk mostanra működésbe léptek, így a támadó gépek heves ellenállásba ütköztek.

A japán támadás eredményeképpen 18 hadihajó süllyedt el vagy rongálódott meg, 180 repülőgép pusztult el és 2400 amerikai halt meg. Mindannyian könnyű célpontok volta: az öbölben a hajók kettesével álltak, a repülőtereken pedig csoportjával sorakoztak a gépek. A legsúlyosabb veszteségek az Arizona csatahajón következtek be. Az első támadás során bomba hullott a kéményébe és a robbanás közel 1000 embert ölt meg.

Felébresztették az alvó tigrist
Az Egyesült Államokat mélyen felháborította a támadás és azonnal hadat üzent. A nemzet döbbenten hallgatta Franklin D. Roosevelt elnököt, aki december hetedikéét a „gyalázat napjának” nevezte. Másnapra a háború európai konfliktusból világháborúvá szélesedett. Ez jó hír volt Anglia és Oroszország számára, melyek már e egy ideje harcoltak a náci Németország ellen. Immár mellettük állt az Egyesült Államok, a világ legerősebb  országa. Még Iszoruku Jamamoto admirális, a Pearl Harbor-i támadás elméleti atyja is borúlátóan nyilatkozott tiszttársai előtt: „Félek csak felébresztettük az alvó tigrist.”

A hitleri villámháború kudarca már 1941 őszén óvatosabb magatartásra késztette Horthyt és Bárdossyt. A kormányzó leváltotta Werth Henrik vezérkari főnököt, aki a magyar fegyveres erők még nagyobb arányú bevetését szorgalmazta. A helyére kinevezett Szombathelyi Ferenc vezérezredes arra törekedett, hogy a frontra küldött csapatokat visszahozzák. A Gyorshadtest – teljesen leharcolt állapotban - hazatért, a 6 hadosztályból álló Keleti Megszálló Csoport azonban továbbra is a Szovjetunió területén maradt.
1941 december elején Angliával is beállt a hadiállapot. Pearl Harbor után német-olasz követelésre Bárdossy közölte a budapesti amerikai követtel, hogy Magyarország kinyilvánítja a hadiállapotot az Egyesült Államokkal.
Bárdossy miniszterelnöksége alatt a magyar lakosság többsége még kevéssé érzékelte a háború hatásait. Harci cselekmények nem folytak az ország területén, az életszínvonal nem romlott érzékelhetően. Megkezdődött viszont a jegyrendszer fokozatos bevezetése, elsőként 1941 szeptemberétől a liszt és a kenyér szabad forgalmazását tiltották meg. A szabadságjogok gyakorlását tovább korlátozták, minden politikai gyűlést betiltottak. A német-magyar megállapodás alapján megkezdődött a 2. magyar hadsereg megszervezése, megindulta tartalékosok tömeges behívása. A zsidók, valamint a politikai szempontból megbízhatatlanok és a nemzetiségiek egy része a munkaszolgálatos zászlóaljakhoz került. Ezek a fegyver nélküli egységek nemcsak az ellenség támadása esetén voltak védtelenek, hanem ki voltak szolgáltatva a sorkatonák, az ún. keretlegények gyakran kegyetlen, megalázó bánásmódjának is. A magyar zsidóság helyzetét tovább nehezítette az 1941 augusztusában hatályba lépett 3. zsidótörvény is. Ebben már a legelemibb emberi jogaikban is korlátozták őket, tiltották és börtönnel büntették a zsidók és nem zsidók közötti házasságot és nemi érintkezést.
Bárdossy pozíciója időközben gyengült. A kormányzó 1942 elején ezért is bizalmatlanná vált miniszterelnökével szemben, mert az nem támogatta a kormányzó-helyettesi intézmény gondolatát. Horthy azonban szükségesnek tartotta, hogy esetleges utódlása a háborús viszonyok között zökkenőmentesen történhessen meg. Ezért 1942. február 19-én az országgyűlés két házának együttes ülésén kormányzó-helyettessé választották Horthy Istvánt, a kormányzó idősebb fiát. (Tisztségét nem sokáig töltötte be. Július 2-tól vadászpilótaként a keleti fronton teljesített szolgálatot. Augusztus 20-án bevetésre indulva repülőgépével dugóhúzóba került és lezuhant. )
Az antifasiszta politikai erők
A Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek a hadbalépés után is megőrizték legalitásukat. Az adott törvényes lehetőségek között a legális munkásmozgalom tengelyellenes propagandát folytatott, támogatta az antifasiszta függetlenségi mozgalmat, és képviselte a munkásság gazdasági érdekeit. Az SZDP célja volt. Hogy lehetőség szerint megőrizze erőit a fasizmus biztosra vett vereségét követő időszakra, a demokratikus átalakítás megvalósítására. Az új helyzetben az illegális KMP a hangsúlyt az ország függetlenségének védelmére helyezte.
Az Országos Ifjúsági Bizottság 1941. október 6-án az aradi vértanúk napján háborúellenes tüntetést szervezett a Batthyány-örökmécsesnél, melyen több száz fiatal vett részt. November 1-jén a Kerepesi temetőben Kossuth és Táncsics sírját már több ezres tömeg koszorúzta meg, a tüntetésen a szociáldemokratákon és a kommunistákon kívül jelen voltak a polgári ellenzéki pártok képviselői is. A Népszava, az SZDP napilapja 1941. december 25-i karácsonyi számában a németellenes harcban érdekelt erők nyíltan, együtt és egyszerre szólaltak meg. Szinte valamennyi képviselőjük a függetlenségről írt cikket az ünnepi számban.
1942 márciusában az antifasiszta erőket összefogó legális testületet hoztak létre Magyar Történelmi Emlékbizottság néven. Az emlékbizottság március 15-ére háborúellenes tüntetést szervezett a Petőfi-szoborhoz. A belügyminisztérium tiltása ellenére több ezres, főként szervezett munkásokból és munkásfiatalokból álló tömeg tüntetett Hitler ellen, és háborúellenes jelszavakat kiabálva, független Magyarországot követelt. A tüntetést a rendőrség szétverte.

Georgij Konsztatyinovics Zsukov orosz-szovjet hivatásos katona, a Szovjetunió marsallja, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, az SZKP KB tagja, honvédelmi miniszter.
Szerepe volt Leningrád ostrománál, valamint az első szovjet ellentámadásnál, az 1941 végi moszkvai csata megvívásában. 1942-ben Rzsvevnél katasztrofális vereséget szenved von Klugétól, ahol hónapokig tartó rohamozásban sem sikerül előrejutnia egy megerősített terepszakaszon. Ennek ellenére Sztálingrád előtt ismét vezénylő szerepet kapott, bár a sztálingrádi csatát a tévhitekkel ellentétben nem ő, hanem Rokosszovszkij és Csujkov vezette. Zsukov a hadműveletek végén kapcsolódott be és sokak szerint élete legnagyobb baklövését követte el azzal, hogy a javaslatok ellenére nem vonultak villámgyorsan a Fekete-tengerhez, elzárni az éppen mélyen a Kaukázusban járó német „A Hadseregcsoport” visszavonulási útját. Így a német 6. hadsereg megsemmisült, de a német hadigépezet életben maradt, a Wehrmacht evakuálta messze délen harcoló egységeit, majd 1943 tavaszán Harkovnál keményen visszavágott az elszenvedett vereségekért.

A háború hátralevő részében már sikeresebb volt, köszönhetően a Vörös Hadsereg egyre nagyobb túlerejének, fejlettebb technikájának, valamint a németek kimerülésének. Felmentette Leningrádot, Cserkasszinál azonban ismételten lényegében kudarcot vallott, hiszen a nagy túlerő ellenére nem tudta megsemmisíteni a több mint egy hónapja bekerítésben harcoló teljesen kimerült német hadosztályokat. Azok sikeresen kitörtek a gyűrűből és lényegében kézifegyverekkel átverekedték magukat Erich von Mannstein csapataihoz. Fél évvel később levezényelte a Vörös Hadsereg nagy 1944-es offenzíváját (Bagratyion hadművelet). Világháborús pályafutását Berlin elfoglalásával koronázta meg, azt azonban hozzá kell tenni, hogy a Seelow-domboknál óriási veszteségeket szenvedtek el az általa vezetett csapatok, és a sikertelenség miatt Sztálin eredetileg a tervben nem szereplő Konyevet is bevonta a hadműveletekbe, az első áttörést ő érte el és a fővárost is hamarább bevette volna, ha Sztáin nem szól közbe.

A német haderő1941 nyarán mélyen benyomult a Szovjetunióba. Július közepére az „Észak” hadseregcsoport 800 km-t tett meg, három hét leforgása alatt. Célpontjuk a gyönyörű, történelmi város, Leningrád (ma Szentpétervár) volt. Hitler kijelentette, hogy a város könnyedén beveszik majd. Szeptember elejére a várost és hárommillió lakosát körülzárták: úgy tűnt, pár nap múlva meg szállják Leningrádot.

Változik a terv
A németek közeledtével Leningrád felkészült az élethalálharcra. Több mint 160 kilométernyi harckocsi árkot ástak ki, s számos épületet aláaknáztak. Azonban, mikor a németek elérték a város szélét, változás állt be a haditervben. A német alakulatok nagy részét délre küldték, hogy a Moszkva elleni támadást támogassák. Ilyen módon a Leningrád elleni roham helyett, kiéheztetéssel és bombázással próbálták megadásra kényszeríteni a várost.

Fél fejadag
Mivel a német előrenyomulás elől menekülő kitelepítettek csak növelték a város népességét, Leningrádnak hatalmas mennyiségű élelmiszerre volt nap, mint nap szüksége. De csak kétféleképpen lehetett bejutni a városba: egy kisrepülőtéren át és a Ladoga-tó kompján. A tél közeledtével a rendelkezésre álló élelmiszer a szükségletek felét sem fedezte – és ez csak a kezdet volt. Novemberben a polgárok már szűkre szabott fejadagokon élte.

Félelem járja be a várost
Végső, kétségbeesésükben a város lakói lovakat, macskákat, kutyákat és rágcsálókat – még füvet is – voltak kénytelenek enni. Az egyetlen vízforrás a Leningrádon átfolyó Néva volt. Néhánya kannibalizmusra kényszerültek. Állítólag az emberek már ki se merték tenni a lábukat otthonról, mert féltek, hogy megölik és megeszik őket. Szenvedésüket csak fokozta az állandó tüzérségi és légi bombázás. Az utcákat holttestek borították. Télen már a halottakat sem tudták eltemetni, mivel a talaj keményre fagyott.

Segít a tél
De a téli fagy egyben segített is. A Ladoga-tó vize olyan keményen megfagyott, hogy a nehéz utánpótlást szállító teherautókat is elbírta. 1942 januárjában már naponta 400 teherautó érkezett a városba, melyek a visszaúton menekülteket szállították ki. A menetoszlopok gyakran ellenséges tűzbe kerültek, vagy a jégfelszín ütött tölcsérekbe borultak – de a város megóvták az éhhaláltól.

A tavaszi olvadás elvágta a teherautók útját, s az élelmiszert innentől fogva l hajókkal szállították. Ám a melegebb időjárás további gondokat okozott: ahogy a fagyott hullák föl engedtek, és rohadni kezdtek, járvány söpört végig a városon, ezernyi életet követelve.
De túl voltak a legrosszabbon. Ahogy a talaj is felengedett sietve eltemették a holttesteket, és a tó vize alatt lefektetett vezetéken üzemanyagot juttattak a városba. Leningrád népe már érezte a győzelem ízét, és hangversennyel ünnepelte meg, melyet a frontról visszahívott zenészek adtak elő a Filharmonikus Koncerttermében. A zene – a 7.(más néven Leningrádi) szimfónia – szerzője az egyik leghíresebb orosz zeneszerző, Dimitrij Sosztakovics volt. A hangversenyt rádión is sugározták, és a műsort hallgató német katonákat komolyan letörte a zene: Leningrád nem úgy festett, mint a megadás szélén álló város.

1941. augusztus 9-én az új-fundlandi Placentia-öbölnél elkezdődött (Kanada) az Argentia fedőnevű konferencia, az Augusta amerikai cirkáló és a Prince of Wales brit csatahajó fedélzetén, amelyen W. Churchill miniszterelnök vezette a brit, F. D. Roosevelt elnök az amerikai delegációt. Ez volt a két államférfi első találkozása. A konferenciát álláspontjaik megismertetése és terveik összehangolása céljából rendezték. Céljuk volt, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. Az Atlanti charta elnevezéssel elhíresült nyilatkozatot 1941. augusztus 12-én írta alá Churchill és Roosevelt. A közös nyilatkozat gondolatát augusztus 9-én vetette fel Roosevelt abból a célból, hogy "lefektessünk néhány olyan alapelvet, amelyre közös politikánkat alapozhatnánk." A dokumentumot Sumner Welles, illetve Sir Alexander Cadogan szövegezte meg, végső formáját Churchill és Roosevelt közösen adta meg. A nyilatkozatban a két hatalom politikájának közös alapelveit hozta a világ tudomására: nemcsak a tengelyhatalmak legyőzését jelölte meg célként, hanem elkötelezték - ahogy akkor már nevezték - az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett.

Az Atlanti chartában lefektetett alapelvekhez 1941. szeptember 24-i nyilatkozatában a szovjet kormány is csatlakozott. A csatlakozás a Londonban 1941 szeptemberében megtartott szövetségesközi értekezlet alkalmából történt meg, amikor a Szovjetunión kívül a konferencián résztvevő kilenc más állam is bejelentette csatlakozását, nevezetesen: Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország.

Az Egyesült Államok elnökének és Nagy-Britannia miniszterelnökének közös nyilatkozata

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke és az Egyesült Királyság kormányát képviselő Churchill miniszterelnök úr találkozójukon szükségesnek tartják nyilvánosságra hozni a két ország nemzeti politikájának bizonyos elveit, amelyekre a világ jobb jövőjébe vetett reményeiket alapozzák.

Először, országaik sem területileg, sem más módon nem kívánják gyarapítani.

Másodszor, nem kívánnak olyan területi változásokat, amelyek nincsenek összhangban az érintett népek szabadon kinyilvánított óhajával.

Harmadszor, tiszteletben tartják minden népnek azt a jogát, hogy megválaszthass, milyen kormányzati formában kíván élni; továbbá azt kívánják, hogy helyreállítassanak mindazon népek szuverén jogai és önkormányzata, amelyeket erőszakkal fosztottak meg ezektől.

Negyedszer, fennálló kötelezettségeiket tiszteletben tartva iparkodnak előmozdítani, hogy a nagy és a kis államok, a győztesek és a legyőzöttek, egyenlő feltételekkel vehessenek részt a világkereskedelemben és juthassanak hozzá a világ nyersanyagforrásaihoz, amelyekre gazdasági virágzásához szükségük van.

Ötödször, azt óhajtják, hogy gazdasági téren megvalósul...

Hitler számolt a finn és a román hadsereg részvételével, más ország támogatását nem igényelte. Románia természetesen rögtön hadba lépett, hogy a Führer segítségével visszakaphassa Észak-Erdélyt. A német támadáskor Horthy nem ajánlotta fel Magyarország részvételét Hitlernek. A tábornokok azonban nem akartak kimaradni a gyorsnak és könnyűnek ígérkező háborúból. A magyar vezetést a román hadba lépése is arra ösztökélte, hogy érdemeket szerezzen a németek oldalán.
1941. június 26-án felségjelzés nélküli repülőgépek bombázták Kassát. A magyar vezérkarnak ez szolgált ürügyként a hadüzenethez. Bárdossy miniszterelnök már másnap közölte az országgyűléssel, hogy Magyarország hadiállapotban áll a Szovjetunióval. Június 27-én a magyar légierő „megtorlásul” galíciai városokat bombázott, a hadsereg 28-án átlépte a szovjet határt. A magyar gyorshadtest a német Dél-hadseregcsoporttal október végére a Donyecig nyomult előre, magyar megszállóalakulatok települtek Ukrajna területén.
Molotov szovjet külögyi néppbiztos hiába közölte június 23-án a moszkvai magyar követtel, hogy kormányának nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, sőt hajlandó támogatást nyújtani a további területi revízióhoz, ha Magyarország semleges marad.
 

3.15-kor a németek hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót, és megkezdődött a Barbarossa-hadművelet. 45 percen keresztül folyamatos ágyútüzet zúdítottak a határmenti területekre, a Luftwaffe pedig bombázta azokat. Ezután bekapcsolódott a harcba az egész német hadsereg. Teljes a meglepetés. A szovjet csapatok csak néhány körzetben tanúsítottak kemény ellenállást. A háború első napján a német páncéloshadosztályoknak sikerült több tucat kilométerre behatolnia a Szovjetunió belsejébe. Míg a határon folytak a harcok, az NKVD a lengyel állam 1939-ben elfoglalt területein gyilkolta azokat a foglyokat és hadifoglyokat, akiket nem akartak evakuálni. A Búg folyó menti Wydrawka faluban eltelt a harc tizedik órája. Prohomjenko sebesült közkatona volt a határőrs egyetlen életben maradt tagja, aki erejének maradékát összeszedve gránátot dobott egy német vezérkari gépkocsira, és megölte a német hadosztály néhány parancsnokát. Másutt egy benzinnel leöntött vöröskatona rávetette magát egy tankra, de az egyes katonák hősiessége nem változtatta meg a tényt, hogy a szovjet egységek többsége riadtan vonult vissza. Továbbra sem volt olyan központ, amely a hadszíntér egészén összehangolta volna a védekezést. Az egyes körzetek vezérkarához aggasztó jelentések érkeztek: "Tüzelnek ránk, mit tegyünk?" A válasz: Betegek vagytok?! A jelentésetek miért nincs rejtjelezve?!"

 
"Nem bedőlni a provokációnak"

Néhány óra már eltelt a támadás kezdete óta. Tyimosenko marsall továbbra sem hitte el, hogy elkezdődött a háború. Több helyőrség küldött jelentést Moszkvának a német bombázásokról, és a német csapatok behatolásáról. Moszkva parancsa: „Nem belemenni a provokációkba". A háborúról nem volt semmi hír a június 22-én megjelenő újságokban sem. A támadásról szóló első híradást a rádió tette közzé. A bemondó teljes komolysággal közölte a világgal: „Itt a Szovjetunió összes rádióállomása"... Az első parancsot a német hadsereg elleni fellépésre csak 7.15-kor adták ki. Négy órát késtek vele. További utasításokra egészen 1941. június 22-én estig kellett várni. Tyimosenko marsall utasításában ellencsapás végrehajtásának szükségességéről írt, hogy szétverjék a német főerőket, és a hadszínteret áttegyek az ellenség területére. Ekkor azonban már nem volt mivel végrehajtani ezt a parancsot. A Vörös Hadsereg az arcvonal egészén visszavonulóban volt. A határmenti körzetek légierejének többségét megsemmisítették. A június 22-én este Moszkvába küldött adatok szerint a légierő vesztesége 1200 repülő, aminek kétharmada a repülőtereken pusztult el.
A támadás visszhangja

A Szovjetunió elleni támadás híre azonnal bejárta a világot. Néhány órával ezután a BBC-ben beszédet mondott Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki támogatásáról biztosította a szovjet kormányt a német támadással szembeni küzdelemben a nemzetiszocializmus elleni közös fellépés jegyében. Ennek következménye az 1941. jűlius 2-án a brit-szovjet egyezmény megkötése. Június 24-én Luck és Dubno környékén harckocsik összecsapására került sor. Kempf tábornok III. és XLVIII. páncéloshadtestét néhány órára feltartóztatta néhány szovjet páncéloshadosztály. Minszk környékén a szovjet nyugati hadszíntér jelentős erőit bekerítették. Június 29-én a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága felszólított minden állampolgárt - meggyőződésére való tekintet nélkül - a Nagy Honvédő Háborúra. Három arcvonalat szerveztek: Vorosilov marsall északnyugati, Tyimosenko marsall nyugati, valamint Bugyonnij délnyugati arcvonalát.

Eközben az elfoglalt területeken az SS speciális egységei tömeges kivégzéseket folytattak. A zsidó lakossággal kezdték. Lwów térségében július első napjaiban mintegy 7000 zsidót lőttek agyon. A továbbiakban a hadifoglyokkal számoltak le. Figyelembe kell venni, hogy a Szovjetunió nem írta alá a hadifoglyokra vonatkozó hágai egyezményt. A németek viszonya a fogságba került katonákhoz, akik nem egy esetben harc nélkül, önként megadták magukat, azt eredményezte, hogy a Vörös Hadsereg ellenállása kezdett megmerevedni. Azonban a legújabb orosz kutatások szerint a háború első napjaiban gyakran előfordult, hogy a katonák a politikai tisztek meggyilkolása után egész egységekkel együtt átálltak a németek oldalára. Sokak számára ez a Szovjetunióban uralkodó terror alóli felszabadulást jelentette. A valóságban azonban: a bolsevik terrort a német terror váltotta fel. Július l-jén Ribbentrop a japán nagykövettel folytatott beszélgetés során felszólította Japánt, hogy támadja meg a Szovjetuniót. A támadásra nem került sor, Japán ekkor mással volt elfoglalva.

 
A harc folytatódik

Július 9-én Minszk környékén befejeződött a nyugati hadszíntér katlanba szorult szovjet hadseregeinek ellenállása. Hoth tábornok 3. páncéloscsoportjának egységei megsemmisítették a 3. és 5. szovjet hadsereget, valamint a 113. hadsereg egy részét. A Vörös Hadsereg több mint 300000 katonája fogságba esett. Ugyanekkor a „Dél" hadsereg hadseregcsoportjai Kijev felé vonultak. A szovjet délnyugati arcvonal szárnyának veszélyeztetettsége miatt súlyos harcokra került sor a német csapatok, valamint a szovjet gépesített hadtestek között. A német páncélos egységek mozgását rövid időre megállították. Ezzel egy időben Moszkva irányában a „Közép" hadseregcsoport megpróbálta bekeríteni és megsemmisíteni a nyugati hadszíntér szovjet hadseregeit. Július 15-én Szmolenszk térségében a nagyobb ellenállásra nem számító német 12. páncéloshadosztályt „Katyusákkal" lőtték, a kiszolgáló személyzet az NKVD tagjaiból állt. Az új fegyver szigorúan titkos volt, semmiképp se juthatott német kézre - vonatkozott ez a kezelő személyzetre is. A szovjet támadás pánikot keltett a német katonák között, ez azonban nem segített, és másnap a német 29. gépesített hadosztály elfoglalta Szmolenszkot. Moszkváig még 370 kilométer volt hátra. Néhány nap múlva a német XLVI. páncéloshadosztály elfoglalta Jelnyát, a Szmolenszk körzetében lévő fontos közlekedési csomópontot. Néhány hét elteltével német hadosztályoknak első alkalommal épp itt kell visszavonulniuk.

Hitler végzetes döntése

Ugyanezen a napon Berlinben előterjesztették a „Generalplan Ost"-ot. Ez a terv azt feltételezte, hogy a németek által Kelet-Európában elfoglalt területeket a tömeges deportálások után át kellett volna adni a német telepeseknek. A német hadsereg számára végzetesnek bizonyult Hitler azon döntése, hogy a „Közép" hadseregcsoport páncélos és gépesített egységeit két szomszédos hadseregcsoport megsegítésére irányította. Július 25-én a német csapatok szétverték a szovjet egységeket az 1939-es lengyel határtól néhány tucat kilométerre lévő „Sztálin"-vonal teljes hosszában. Pár nap múlva a „Közép" hadseregcsoport parancsot kapott Hitlertől, hogy menjen a védelemhez. Augusztus 5-én befejeződött a csata a Szmolenszk környéki katlanban, l 310 000 szovjet katona esett fogságba. A szovjet 16. hadsereg megszűnt, csak néhány egységének sikerült a gyűrűből kitörni. Hasonló volt a helyzet Humany térségében is, ahol szétverték a 18. hadsereget, és a szovjet 6. és 12. hadsereg jelentős részét. Hadifogságba került mintegy 103000 katona. A Homel melletti ütközetben elfogták Potapov tábornokot, aki június 18-án még annyira kételkedett a Szovjetunió elleni német támadásban. Szeptember 14-én Kijev térségében a német páncéloshadosztályok körülzárták, Kirponosz tábornok vezette szovjet délnyugati arcvonal csapatait a katlanban. A „Dél" hadseregcsoport Harkov, Rosztov, Krím, valamint a Kaukázus irányába haladt. Néhány nap múlva a német 6. hadsereg behatolt Kijevbe. Elcsendesült a kijevi katlanban folyó hatalmas ütközet hangja. A harcokban a német 2., 6. és 17. hadsereg, valamint az 1. és 2. páncéloscsoport vett részt.

Megsemmisítették a szovjet 5., 21., 26. és 37. hadsereget, valamint a 38. hadsereg egy részét. A Vörös Hadseregnek mintegy 660 000 katonája esett fogságba. Ez után a győzelem után Hitler és a német vezetés úgy vélte, hogy a „Barbarossa" hadművelet céljait, Leningrád, Moszkva és a Kaukázus elfoglalását még az év vége előtt sikerül elérni. Megkezdték az előkészületeket a „Tájfun" hadműveletre - Moszkva német támadására. Ez 1941. november 2-án kezdődik el.

A miniszterelnök érzékelte a veszélyt, így a külpolitikai egyensúly helyreállításának érdekében 1940. december 12-én örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Ekkora már - Görögországtól eltekintve - Jugoszlávia volt az egyetlen balkáni állam, amely nem állt német befolyás alatt.
1941 márciusában Belgrádban németellenes kormány került hatalomra. Hitler a Szovjetunió elleni támadás előkészületei közben biztosítania kellett a Balkánt, elhatározta Jugoszlávia lerohanását és a támadásban elvárták Magyarország részvételét is (1941.március 27-i követelése Hitlernek). Teleki kormánya nehéz döntés elé került. Az újabb német kérés elutasítása nagy kockázattal járt volna – ráadásul a németek további területeket ígértek. A katonai vezetők a támadás mellett voltak. Teleki aggályoskodott, majd minden reménye szertefoszlott a londoni magyar követ jelentése után, mi szerint: ha Magyarország hozzájárul a német csapatok átvonulásához, Anglia a diplomáciai kapcsolatok megszakításával válaszol. Ha Magyarország részt vesz Jugoszlávia megtámadásában, Anglia hadat üzen.
Ezzel Teleki külpolitikája összeomlott. A németekkel és az újabb revíziót akaró jobboldallal nem szállhatott szembe. Hitler sokak szemében szövetséges volt, aki új területekhez segítette az országot. A németbarátság látszatelőnyei a lakosság többsége előtt is elfedték a vele járó veszélyt. Biztos volt, hogy Jugoszlávia megtámadásával Magyarország tovább rohan a katasztrófa felé. London április 2-án hadüzenetet helyezett kilátásba. Gróf Teleki Pál miniszterelnök másnap hajnalban a halálba menekült.
1941. április 6-án a támadás napján a magyar csapatok a határon álltak. Csak 11-én indultak meg, miután előző nap kikiáltották a Horvát Köztársaságot, Magyarország így nem Jugoszláviát támadta meg. A 3. magyar hadsereg elfoglalta a Bácskát és a Baranya-háromszöget, bevonult a Muraközbe és a Muravidékre (Vendvidékre). Összesen 11 417 km2 került vissza Magyarországhoz 1 025 508 lakossal, amelynek 36,6%-a volt magyar, 16,1%-a szerb, a többi horvát, szlovén és német. Visszacsatolták – többek között – Szabadkát, Újvidéket, Csáktornyát. A Gyorshadtest nem állt meg az egykori magyar határnál, német kérésre átlépte a Drávát, majd a Szávát, és benyomult Szerbiába. Magyar csapatok 1918 óta első ízben folytattak hadműveleteket a történelmi határokon kívül. Anglia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal-

A franciák után a német hadvezetés Anglia legyőzésre készült. Az invázió előkészítésére és az angolok meggyengítésre a Luftwaffe erőit vetették be. Megkezdődött az angliai csata. A német repülők folyamatosan berepüléseket hajtottak végre és bombázták a brit reptereket, majd városokat, hogy megtörjék a lakosságot.  Herman Göring légimarsall téves hadászati ismeretségei miatt túl nagy hangsúlyt fektettek a vadászgépekre, így a nagyteherbírású és hatósugarú nehézbombázok szinte csaknem teljesen hiányoztak a kötelékekből. Szeptemberre a már értelmetlen harc meg is fordult, az angol gépek nagyobb sikereket kezdek elérni, mint a németek.   Hitler "elnapolta" az inváziót. Anglia veszélyezettsége elmúlt, ebben nagy részt vett ki az is, hogy az USÁ-tól folyamatosan vettek felszerelést, bár ennek következtében eladósodott az ország. A nyugati front ezek után már "csak" stratégiai bombázásokból állt, amit előbb a Királyi Légierő végzett, majd az USAF (amerikai légierő) is bekapcsolódott.