Partraszállás Szicíliában
A rakomány kirakodása a partraszálló hajókból a normandiai partraszállás után, 1944. június
1943. július 9-10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ezzel a nyugati szövetségesek több mint két év múltán ismét megjelentek szárazföldi erőikkel is az európai kontinensen. A Passero fok két oldalán Patton és Montgomery tábornokok parancsnoksága alá 10 brit és amerikai hadosztály tartozott, ebből kettő légi szállítású volt. Velük szemben a szigeten a Guzzoni tábornok vezetésével tíz olasz és két német hadosztály védekezett. Közülük mind kiképzés, mind felszereltség szempontjából csak a németek vehették fel a versenyt a szövetségesekkel, az olasz csapatok egy része még gépesített szállítójárművekkel sem rendelkezett. A partraszállás a szövetségesek számára is meglepően simán zajlott, a sziget elfoglalása azonban nem ment könnyen. Patton csapatai Szicilia nyugati felét foglalták el, míg Montgomery 8. hadserege keletre, Messina felé fordult. Támadása azonban a további két hadosztállyal megerősített német erők kemény ellenállása miatt elakadt, ezért Patton csapatainak egy részét is kelet felé kellett indítani. Végül július 22-én a szövetségesek elfoglalták Palermot, majd kisebb méretű átkaroló hadműveletekkel visszavonulásra kényszerítették a németeket, akik augusztus 11-én kiürítették a szigetet.

Az olaszországi hadjárat kezdete
A szövetségesek szicíliai sikereinek hatására július 25-én Rómában a Fasiszta Nagytanácsban leszavazták Mussolinit, akit le is tartóztattak. III. Viktor Emmanuel kormánya Badoglio tábornokot bízta meg az új kormány megalakításával, aki fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett. Montgomery tábornok 8. hasdserege szeptember 3-án átkelt a Messinai Szoroson és elfoglalta Reggio di Calabriát, majd 8-án Clark tábornok 5. amerikai hadserege partraszállást hajtott végre Nápolytól délre, Salernonál.
Ezt követően a németek megszállták Észak-Olaszországot, és ellenkormányt szerveztek. Mussolinit, akit a Gran Sasson egy turistaházban tartottak fogva, szeptember 12-én Otto Skorzeny ejtőernyős különítménye kiszabadította. Az olasz diktátor Észak Olaszországban német védnökség alatt létrehozta a Saloi Fasiszta Köztársaságot.
A Salernonál partraszállt amerikai csapatok kezdetben igen erős ellentámadásokat szenvedtek el, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy nem képesek megtartani a kialakított hídfőt, amit a német 10. hadsereg kishíján kettévágott. Végül is a támadó német páncéloskötelékek semmivé váltak a hídfőt fedező szövetséges flotta nehéz hajóágyuinak tüzében. Maradványaik (és az időközben Franciaországból és Oroszországból megérkezett erősítések) szeptember közepére előre elkészített védelmi vonalukba (Gustav-vonal) vonultak vissza. 16-án a Salernoból kiinduló amerikaiak és a félsziget déli csücske felől előnyomuló britek egyesültek, majd szeptember 30-án bevonultak Nápolyba. Eközben a 8. brit hadsereg jobbszárnya az Adria partján nyomult előre, elfoglalta a Foggia környéki repülőtereket.

A szövetséges előrenyomulás a továbbiakban is igen lassan folytatódott az Appennini félszigeten, ugyanis (a történészek többsége szerint) Clark és Montgomery nem hangolta össze megfelelőképpen hadműveleteit, ami lehetővé tette Kesselringnek, hogy mindig az arcvonal legveszélyeztetettebb szakaszára koncentráljon. Október 12-én az amerikaiak átlépték a Volturno folyót, a britek pedig a félsziget másik oldalán a Trignot. A lassú előrenyomulás következtében (Csiga-offenzíva) csak január elején érték el a Gustav-vonal kulcspontját, a Monte Cassino hegyet (amelyen a Szent Benedek által a VI. században alapított apátság állt), ahol az offenzíva teljesen elakadt.

Anzio és Monte Cassino
A lepusztított Cassino a nehézbombázás után
Január 22-én az amerikai 1. páncélos és 3 gyaloghadosztálya partraszállt a Rómától 50 kilométerre lévő Anzió mellett, hogy a Gustav-vonalat megkerülve indítson támadást Róma irányába. A németeket ugyan meglepetésként érte az újabb amerikai partraszállás, de villámgyors csapatátcsoportosításokkal sikerült elszigetelniük a kialakított, viszonylag szűk hídfőt. Az amerikaiak január 30-án megindított támadása így kudarcba fulladt, sőt, a következő hónapokban súlyos elhárító harcokra kényszerültek a német 14. hadsereggel szemben. A partraszállás így, ha nem is hiusúlt meg, lényegében nem segített a Monte Cassino előtt álló főerőknek, sőt megosztotta az olasz hadszíntéren levő szövetséges csapatokat.

Az amerikai 34. hadosztály 1944. február 12-én indította meg az első rohamot Monte Cassino ellen, amit azonban az azt védő 1. német ejtőernyős hadosztály súlyos veszteségeket okozva könnyedén visszavert. Február 15-én a 2. új-zélandi és a 4. indiai hadosztály próbálkozott a kolostor és a hegy lábánál fekvő kisváros bevételével sikertelenül. Ez annak ellenére sem sikerült, hogy a támadást 135 B 17-es repülőerődnek a bevetése vezette be, ami romba döntötte a kolostort (ez a légitámadás gyakorlatilag felesleges volt, a német hadosztály parancsnoka ugyanis megtiltotta, hogy a kolostorban katonái védelemre rendezkedjenek be. A kolostort végül májusban súlyos veszteségek árán az ide vezényelt II. lengyel dandár vette be, miközben tőle délről a Szabad Francia Erők marokkói alakulatai áttörtek a hegyeken. Május 23-án a part mentén támadásba mentek át az amerikai-brit páncélos-erők, és ezzel egyidejűleg az Anziói hídfőből is kitörtek a szövetségesek, és megindultak a nyílt várossá nyilvánított Róma felé, amit június 4-én értek el. A német 10. és 14. hadsereg, hogy elkerülje a fenyegető bekerítést, kemény utóvédharcokat folytatva a Pisa és Rimini között kiépített új védőállásookba, a Gót-vonalra húzódtak vissza.