A II. világháború Észak-Afrikában elsősorban Olaszország háborúját jelentette. 1939 szeptemberében, a világháború kitörésekor Benito Mussolini, az olasz Duce, eleget akart tenni a Németországgal kötött Acélpaktumnak, de Olaszország ekkor még nem készült fel egy elhúzódó háborúra. Mussolini közölte Hitlerrel, hogy országa csak 1943 elején áll majd készen. Az olaszok észak-afrikai hadjáratát számos alapvető probléma hátráltatta. Technikailag rendkívül elmaradott és siralmas állapotot mutatott az olasz hadigépezet. A harckocsigyártásban a Fiat és az Ansaldo egyedüli gyártókként állandósította az alacsony hatásfokú gyártást és a korrupciót. A harci morál is sok esetben hagyott maga után kívánni valót: a tisztek többsége alulképzett volt, a közkatonákkal nem barátkoztak sőt külön is étkeztek, és csak ritkán tűntek fel a frontvonalban.

A francia és brit vezérkar azt hitte, hogy minden várakozás szerint történik: Elzászt és Lotaringiát védte a Maginot-vonal, az Ardenneket pedig áttörhetetlen természeti erődnek tartották - ezét északon várták a német támadást;
északra csoportosították a brit és francia erőket - Belgium segítségére sietett;
1940. május 12.: német páncélos főerők - Erich von Manstein haditervének megfelelően - átkeltek az Ardenneken és megindult a tengerpart (Abbeville) irányába;
két tűz közé szorították a francia - brit erőket;
május 15.: Paul Reynaud francia miniszterelnök szerint a háborút elvesztették - ezt mondta Churchillnek;
május 20.: német csapatok elérik a tengerpartot - bezárult a gyűrű a brit - francia - belga csapatok között;
június 5.: német csapatok megindultak Párizs irányába;
június 14.: bevonultak a németek a francia fővárosban - francia kormány és főparancsnokság délre menekült;
június 17.: Philippe Pétain marsall lett a miniszterelnök, fegyverszünetet kért a németektől, és felszólította a francia csapatokat a harc egyoldalú beszüntetésére;
június 22.: Franciaország képviselői - Hitler kívánságára a compiegne-i erdőben visszaszállított első világháborús kocsiban - aláírták a fegyverszünetet - Észak-Franciaország német megszállás alá került
a meg nem szállt déli övezetekben Vichy székhellyel formailag független francia bábállam létesült Pétain vezetésével;
kapituláció után a francia nemzetgyűlés felhatalmazta Pétain-t új alkotmány kidolgozására - a marsall nemzeti forradalmat hirdetett, amelynek eredményeként létrejött az új francia állam.

A nyugati front előkészítése (Lengyelország lerohanása) után a hitleri Németország már kész volt a nyugat, főleg Anglia és Franciaország megtámadására Azonban ezt csak úgy tudta biztonságban kivitelezni, ha Norvégia és Dánia elfoglalásával egyrészt elvágja a szövetségesek útját a svéd acéltól. Továbbá így az Északi-tengeren már nagyobb esélye volt a brit flotta felett. Franciaország megtámadására a Maginot vonal kikerülésével a BeNeLux államokon keresztül került sor. A kis országok meglehetősen rosszul voltak felszerelve és haderejük is elégtelen volt a németek ellen, még akkor is, ha a szövetségesek támogatták őket. A britek Norvégia megtámadásánál ugyan küldtek expedíciós hadtesteket Narvik környékére, de a veszteségek elkerülése miatt visszavonultak. Az ekkor elfoglalt területek nagyobb része az 1945-ös kapitulációig német megszállás alatt maradt.

A téli háború (ismert még, mint szovjet-finn háború, vagy orosz-finn háború, egyik kevésbé használt elnevezése a téli hadjárat) 1939. november 30-án kezdődött 3 hónappal a II. világháború kitörését követően.

A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot – a német Blitzkrieg mintájára. Annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy az északon támadó egységeket külön figyelmeztették a svéd határ tiszteletben tartására. A finnek mind emberben, mind lőszerben, mind nehézfegyverekben hiányt szenvedtek és ritka volt az a finn katona, aki látott egyáltalán harckocsit.
Sztálin a háború megindításakor azt gondolta, hogy a finnek az utolsó pillanatban megrettenek és gyorsan kapitulálnak, majd inkább elfogadják az ő feltételeit, minthogy a számukra kétes kimenetelű háború kiszélesedjen. De mindezek ellenére a Vörös Hadsereg mindenhol elkeseredett ellenállásba ütközött. A finnek kezdetben az aktív halogató harcmodorra rendezkedtek be, a védelmet Carl Gustaf Emil von Mannerheim marsall irányította.
Látva azonban a szovjet hadsereg gyengéit, az első győzelmek után több helyen ellentámadásba mentek át és saját meglepetésükre egyre több győzelmet arattak, ami tovább növelte a csapatok harci kedvét. Az egyes egységek egymással versengve semmisítették meg a szovjet hadosztályokat, zászlóaljakat. Moszkvában őrjöngtek: egyre több embert és anyagot mozgósítottak (csak a távolkeleti hadosztályokat nem) és csak így sikerült február elején megindult Vorosilov-offenzívával 27 hadosztály, több ezer harckocsi és több mint ötszáz repülő összevonásával és együttes állandó támadásával áttörni február 17-re az arcvonalat, majd február 26-án megkezdeni Viipuri ostromát. (Viipuri 10.000 lakosát február 15-e után sikerült elmenekíteni.) - Az orosz döntő támadás végeredményben nem is a Karjalai szoroson, hanem a tenger felől érvényesült. 6 speciálisan felszerelt hadosztályt vontak össze, erre a feladatra gépesített szánokkal, jégharckocsikkal, a március 4-re már kellően befagyott tengeröböl jegén megindultak Viipuri irányába, és átkaroló hadművelettel Viipuritól Ny-ra, a Mannerheim-vonal mögött hídfőállást tudtak létesíteni. A finnek ekkor voltak kénytelenek tűzszünetet kérni. Az utolsó lövések a Sallai arcvonalon, március 13-án, 11 órakor hangzottak el. Az akkori finn katonák szavaival: „az összes csatát megnyertük, de a háborút elveszítettük”.

A II. világháború előtt néha a „balti államok” részének tekintették Finnországot is (a Skandinávok ma se tartják Skandinávia részének a finneket, talán ezért is jött létre az „Északi országok” [Nordic countries] elnevezés), például az 1939-ben aláírt Molotov-Ribbentrop paktum – mely felosztotta az „érdekszférákat” a náci Németország és a Szovjetunió között – Finnországot „balti állam”-ként említi. 1944-re a szovjet csapatok kiszorították a területről a németeket, és 1945-ben teljesen a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek. A három ország Észt SZSZK, Lett SZSZK és Litván SZSZK néven a Szovjetunió része lett.

A II. világháború a Lengyelország ellen 1939. szeptember 1-én indított német támadassal kezdődött. Szeptember 17.-én csatlakozott a németekhez Szovjetunió. Varsó szeptember 27-én kapitulált. Az elkövetkező hat év Lengyelországra rettenetes szenvedést hozott. A világháborúban részt vett valamennyi ország közül Lengyelország vesztette el polgárait a legnagyobb arányban: a hatmilliós veszteség felét zsidók tették ki. Varsó elestével nem szűnt meg a lengyelek németellenes harca. A különböző hazai partizánmozgalmak mellett a szövetségesek oldalán a negyedik legnagyobb katonai kontingenst állították ki: lengyel katonák harcoltak a Vörös Hadsereg, a brit és az amerikai hadsereg kötelékében.

A háború után Lengyelország területét nyugat felé tolták, a keleti határ a Curzon-vonal, míg nyugaton az Odera–Neisse határt alakították ki. Ezáltal Lengyelország területe mintegy 76 ezer négyzetkilométerrel, a háború előtti méretének 20%-ával csökkent. A határmódosítások emberek millióinak a vándorlását kényszerítették ki. Lengyelország ily módon, történetében először, egynemzetiségű országgá vált.
 

A kristályéjszaka (németül Kristallnacht) egy Franciaországban szolgáló német diplomata meggyilkolása miatt megtorlásként elrendelt, központilag megtervezett és irányított, országos zsidóellenes erőszakhullám volt Németországban 1938. november 9-10-én. A zavargások során több tucat zsidót megöltek, zsinagógák és zsidó üzletek százait rombolták le, gyújtották fel, de a rendőrség nem avatkozott az eseményekbe. Nevét a betört kirakatokból szertehulló szilánkokról kapta.

A nemzetiszocialisták ezen az éjszakán 267 zsinagógát raboltak ki és rongáltak meg, valamint romba döntöttek és felgyújtottak közel 7500 zsidó üzletet.[1] További zsidó házak és lakások százait fosztották ki és rongálták meg Ausztriában és Németországban. Meglincseltek közel száz zsidót, és 30 ezer körülire tehető azok száma, akiket ekkor hurcoltak különböző koncentrációs táborokba.
 

Szeptember 30.án 1938 sikerül diplomáciai eszközökkel, négyhatalmi megállapodással, Hitler - Mussolini - Daladier - Chamberlain által aláírt egyezménnyal elérni a Szudéta vidék németországhoz való csatolását. Hitler ezidáig mást nem tesz, mint érvényesíti a nemzeti önrendelkezés Wilson amerikai elnők által meghírdetett elveit. November másodikán - azaz egy hónappal később magyarország is visszakapja Csehszlovákiától az elcsatolt felvidék egy részét. Ezek mind olyan változások, amelyek igazságosabb határokat eredményeznek.

Németország a Szudétavidék elfoglalása során 1938 novemberében néhány kompenzáció nélküli annexiót hajt végre (Krems, Domazlice külvárosai, Gewitsch ipari központja, gablonzi sáv Reichenbergtől délkeletre).

A Reichenberg központú Szudétavidék határát az etnikai választóvonal mentén jelölik ki, lényegében az 1918-as osztrák követelés vonalát követve. Németországhoz kerül többek között Pozsony 1919-ben Magyarországtól elcsatolt külvárosa és a hultschini terület. A cseh etnikum legnyugatibb pontján Taus/Domažlice csehszlovák kézen marad, azonban a helység nyugati szélén már német területen halad a Karlsbadot Regensburggal összekötő országút. Ezzel fejeződik be tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása, abban az értelemben, hogy most tűnnek el végleg a régi állam külső határai (kivétel a svájci határ, a Karni-Alpok rövid szakasza és a Lengyelországot a Szovjetuniótól elválasztó Zbrucz folyó).

Köztudott, hogy a tőzsdék nem szeretik a háborút. Fegyveres konfliktusok idején az indexek általában esnek, a nyersanyagárak emelkednek. Ezért a befektetők gyakran szinte bármi áron támogatják a békés rendezést. Niall Ferguson brit történész a müncheni szerződés évfordulójának alkalmából arra hívja fel a figyelmet a The Financial Timesban megjelent esszéjében, hogy a konfliktuskerülő politikáért gyakran nagyobb árat kell fizetni, mint a háborúért.

Ferguson  hosszú évek az Egyesült Államokban tanít. Pályájának kezdetén gazdaságtörténeti szaktémákkal, egyebek között a második világháború előtti német gazdaságpolitika történetével foglalkozott, majd a nagy szintézisek felé fordult, és könyvet írt a brit imperializmus történetéről, az első világháború okairól, és Amerika birodalmi politikájának ellentmondásairól. A rendkívül termékeny, még mindig csak negyvenes évei közepén járó tudós már hét nagy monográfia szerzője, és számos további kötet szerkesztője. A szaktudományos munkák mellett publicistaként is ismert. Írásaival folyamatosan jelen van a sajtóban, valóságos médiasztár. Sőt, még kedvenc hobbijára, a virtuális történetírásra is marad ideje és energiája.

Hetven éve, 1938. szeptember 30-án írták alá a müncheni szerződést, amelyben a nyugati nagyhatalmak vezetői elismerték a Csehszlovákiához tartozó, főleg németek lakta  Szudéta-vidék Németországhoz csatolását. A Nyugat engedékeny volt Hitler területszerző politikájával szemben, azt remélve, hogy így elkerülhető a háború. A taktika nem vált be, sőt, Hitler időt nyert, ami alatt megerősítette az ország stratégiai pozícióit. Németország a müncheni szerződés aláírása után tovább folytatta a fegyverkezést, és megnemtámadási egyezményt írt alá Sztálinnal, aki felajánlotta segítségét Csehszlovákiának a németek kiszorításában.

Ferguson szerint 1938-ban már aligha lehetett kétséges, hogy Hitler célja a versailles-i szerződés felbontása és Európa térképének teljes átrajzolása. 1935-ben - megszegve a békeszerződést - újra bevezette a hadkötelezettséget. Egy évvel később megszállta a Rajna-vidéket, amelyet nemzetközi megállapodások értelmében demilitarizált területnek ismertek el, majd Mussolini oldalán beavatkozott a spanyol polgárháborúba, megszegve ezzel az év elején aláírt benemavatkozási egyezményt. 1938-ban Németországhoz csatolta Ausztriát, amivel ismét megszegte a trianoni szerződést. „A Szudéta-vidék elcsatolása az ötödik provokáció volt a sorban."

A nagyhatalmak mégis elnézőek maradtak, és további engedményeket tettek Németországnak: senki sem akart szembeszállni a már akkor is félelmetes tengelyhatalmakkal. Még túl friss volt az első világháború emléke. Ráadásul a tengelyhatalmak ellen egyedül amúgy sem lett volna képes egyetlen ország sem sikeres háborút indítani. Németország, Olaszország és Japán legyőzésére csak akkor lett volna esély, ha Nagy-Britannia és Franciaország egymással és a Szovjetunióval is szövetséget köt. 1938-ben ennek azonban semmi realitása nem volt.

„A müncheni szerződést Angliában, és elsősorban a Cityben mindenki támogatta" - írja Ferguson. Neville Chamberlaint, a megállapodást aláíró brit miniszterelnököt valóságos hősként ünnepelték a befektetők és a brókerek. A brit pénzpiacok szereplői azért óvták az országot a hadba lépéstől, mert a megnövekedett háborús kiadások rendkívüli mértékben megterhelték volna az amúgy is meglehetősen rosszul teljesítő gazdaságot. Volt, aki az 1914-es tőzsdepánik megismétlődésétől tartott. Ráadásul több bank is jelentős mennyiségű német államkötvényt halmozott fel, így egy Németország ellen indított háború esetén biztosan nagy veszteségeket kellett volna elkönyvelniük.

Néhányan azonban már akkor is világosan látták, hogy 1938 nem hasonlít 1914-hez. A The Economist 1938 augusztusában egy elemzésben hívta fel rá a figyelmet, hogy míg az első világháború kirobbanása teljesen váratlan esemény volt, 1938 őszére a piacok már beárazták egy Németország ellen indított támadás lehetőségét. Mivel a háború senkit sem ért volna teljesen váratlanul, a tőzsdéken nem uralkodott volna el a pánikhangulat. Egyes bankárok - köztük Anthony de Rotschild - pedig úgy vélte, hogy a müncheni szerződés nem csak hogy elodázza az elkerülhetetlen háborús összecsapást, de időt ad Hitlernek a további felkészülésre.

Azok a brit bankárok és befektetők, aki megértették az első világháború tanulságait, pontosan tudták, hogy mi a teendő fegyveres konfliktus esetén: európai részvények, államkötvények és deviza helyett amerikai részvényeket, aranyat, élelmiszer- és nyersanyagokat kell venni. Ferguson arra hívja fel a figyelmet, hogy az árfolyamok alaposabb vizsgálatából kiderül, a piacok a müncheni szerződés aláírásával sem számoltak tartós békével. Ha a befektetők azt remélték volna, hogy a megállapodás megoldotta a konfliktust, akkor európai papírokat és devizákat vettek volna, ami jelentős árfolyam-emelkedést okozott volna. Erre azonban nem került sor.

A müncheni szerződés megkötése után emelkedtek ugyan az európai indexek, de az árfolyamok nem érték el az 1938 januári szinteket. A brit piac felülteljesítette a kontinens országainak tőzsdéit. A font ugyan 1939 tavaszáig erősödött valamicskét a dollárral szemben, ami arra utalt, hogy a befektetők nem számolnak már a háború lehetőségével, de a font az emelkedés ellenére sem lett olyan erős, mint amilyen Ausztria Németországhoz csatolása előtt volt. A brit hadiipari részvények nem emelkedtek, de ennek hátterében sem a müncheni szerződéssel kapcsolatos optimizmus áll - figyelmeztet Ferguson. A befektetők az első világháborúban megtanulták, hogy a szükséghelyzetben a kormány nagy mértékben korlátozza a hadiipari vállalatokat, így háború esetén sem nő a fegyvergyárak nyeresége. Az arany, a dollár és az amerikai részvények emelkedtek, ami szintén arra utalt, hogy Európából Amerikába csordogált a tőke.

„Az adatokból arra következtethetünk, hogy a befektetőket nem nyugtatta meg a müncheni szerződés aláírása. Tudták, hogy a megállapodás csak elodázza a háborút. És azzal is tisztában voltak, hogy Németország jár jól a halasztással, hiszen tovább erősödhet. Voltak persze, akik osztották Chamberlain optimizmusát, és azt remélték, hogy Csehszlovákia területi egységének és szuverenitásának feláldozása árán megvehetik a békét. A pénzpiaci adatok azonban arra mutatnak, hogy a brit befektetők többsége nem volt kiegyezéspárti: gyorsan belátták, hogy a béke csak ideig-óráig tarthat."

„Néha még pusztán pénzügyi szempontból is érdemes lehet szembeszállni egy veszélyes és egyre inkább megerősödő rezsimmel" - vonja le a következtetéseket esszéje végén Ferguson.

 

1938: I. zsidótörvény (még Darányi terjesztette be áprilisban) értelmében zsidónak számított az, aki izraelita vallású és azok is, akik 1919 után keresztelkedtek ki. A sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjai, valamint az üzleti és a kereskedelmi alkalmazottak csak 20%-ban lehetnek zsidók.
Az 1938. augusztusi müncheni konferencián a nyugati hatalmak behódoltak Hitler követeléseinek. Ezzel nyilvánvalóvá vált a versailles-i békerendszer széthullása. Ez megteremtette a lehetőségét a magyar revíziós célok valóra váltására. Az 1938. november 2-i I. bécsi döntéssel német-olasz döntőbíróság gondoskodott a csehszlovák-magyar területi viták megoldásáról. A döntés értelmében létrejött a független szlovák állam Tiso vezetésével, a felvidéki magyar lakosságot pedig visszacsatolták Magyarországhoz. A hála nem maradt el: a kormány benyújtotta a parlamentnek a második zsidótörvény javaslatát, 1939 elején Magyarország csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz.
1939 márciusában Horthy leváltotta Imrédyt, helyére Teleki Pál grófot nevezte ki miniszterelnökké. Teleki a belpolitikában a nyilasok visszaszorítását, a külpolitikában egy laza német szövetség fenntartását tűzte ki célul, a további revízió érdekében. Arra törekedett, hogy Magyarországot távol tartsa a közelgő háborútól. A revíziót, Romániával szemben, önerőből – s nem német támogatással – akarta véghezvinni. Telekinek köszönhető, hogy Magyarország 1939 szeptemberében kívül maradt a háborún. A kormány elutasította azt a berlini kérést, hogy engedélyezze német csapatok szállítását a kassai vasútvonalon a szlovák-lengyel határ felé. Több mint 100 000 lengyel katonai és polgári személy talált átmenetileg vagy tartósan menedéket Magyarországon.
1939. május. 05: II. zsidótörvény (tehát már Teleki Pál miniszterelnöksége alatt) már nem vallási, hanem faji alapon határozta meg, hogy ki zsidó és ki nem. A zsidó hitfelekezet tagjain túl azokat is zsidónak minősítette, akiknek egyik szülője, illetve két nagyszülője az. Kirekesztette őket az állami és közhivatalokból. A korábbi 20% helyett 6%-ban maximalizálta arányukat a kamarákban. Az intézkedés célja a zsidó tőke „keresztény irányítás” alá vonása volt.
Miután Románia bizonyos területeket (Bukovina, Besszarábia) átadni kényszerült a Szovjetuniónak, a magyar kormány úgy ítélte meg a nemzetközi helyzetet, hogy most visszaszerezheti Erdélyt. Németország számára egyaránt fontos volt a magyar és a román gazdasági-politikai kapcsolatok fenntartása, így a területi vitát ismét német-olasz döntőbíróság rendezte. A II. bécsi döntésben 1940 augusztus 30-án Magyarországhoz csatolták Észak-Erdélyt a Székelyfölddel (kb. 44 000 km + 2 millió 200 000 fős lakosság került vissza Magyarországhoz).  A döntés egyik felet sem elégítette ki. Ez tökéletesen beleillett Hitler terveibe, akinek célja nem a vita rendezése, hanem a két perlekedő fél magához láncolása volt. Teleki maga kedvetlenül fogadta a német közvetítést, hiszen tudta: a számlát ki kell egyenlíteni. Rövidesen szabadlábra helyezték Szálasit, megkönnyítették a nyilasok szervezkedését. A kormány ígéretet tett a harmadik zsidótörvény megalkotására és elismerte a Volksbund-ot, a magyarországi német kisebbség politikai szervezetét, közvetlen német irányítás alatt. Magyarország 1940 novemberében csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Ezzel Teleki gyakorlatilag feladta az ország elnemkötelezettségét.
 

Ez az esemény volt az első lépés Hitler régi álmában, a Harmadik Birodalom kiterjesztésében, amely megelőzte a Szudéta-vidék Németországhoz csatolását és Csehszlovákia megszállását 1939-ben, és végül Lengyelország megtámadásával a második világháborúhoz vezetett.

Bár 1938. március 12-én a Wehrmacht bevonult Ausztriába, harcokra nem került sor, részben mert Németország előzőleg politikai nyomást gyakorolt az országra, de főleg azért, mert az előző napon, március 11-én Bécsben az osztrák náci párt előre megfontolva megbuktatta a fennálló osztrák kormányt.

A nemzetközi válasz mérsékelt volt: Nagy-Britannia nem léptette életbe a versailles-i békeszerződést, ami megtiltotta Németország és Ausztria bármilyen kapcsolatát. Ausztria független államként megszűnt létezni egészen 1945. április 27-éig, amikor felállítottak egy ideiglenes osztrák kormányt, amit a szövetségesek elismertek.

Bécs–Budapest az „Anschluss” idején

Ha nem is annyira fellángoló szenvedélyességgel mint ez Magyarországon általánosan elterjedt, de a II. Osztrák Köztársaság sem egységes az „Anschluss“- évek megítélésében. Mégis, a tárgyilagosság megközelítését jelenti, hogy egyre inkább háttérbe szorul Ausztria mint a hitlerizmus első áldozata címkéjű besorolás. Éppen a napokban zúdultak fel a baloldalon Dr. Habsburg Ottónak a Parlamentben az 1943. évi moszkvai deklarációt elítélő kijelentése miatt (a szövetségesek elmarasztalták Ausztriát a nácizmusban való részessége miatt). Ma már hivatalosan is elismerik, mekkora lelkesedés fogadta a német csapatok bevonulását s azt követően a Német Birodalomba való beolvadást közakarattá nyilvánító népszavazás előtt Dr. Karl Renner úgy nyilatkozott: a szociáldemokraták igennel szavaznak a csatlakozás mellett.

Alábbi cikkünk szerzője újságíró, 1946 óta svájci német és francia nyelvű lapok ausztriai tudósítója. Március 6-án ünnepelte 87. születésnapját. 1942-ben náciellenes tevékenysége miatt Ausztria elhagyására kényszerült, és csak 1946-ban tért vissza Bécsbe. Közben a pécsi és a genfi egyetemen szerzett diplomát. Nagyapja a DDSG bécsi vezérigazgatója és elnökhelyettese volt, apja a közös hadseregben volt vezérkari ezredes. Német anyanyelvű osztrák-magyarnak vallja magát; Svájcban tanult meg magyarul.

Hitler 1938. március 13-i bevonulása Ausztriába nem lepett meg bennünket, akik ismerték a Franz Basch vezetése alatt álló Volksbundnak a magyarországi németség körében kifejtett aknamunkáját. Ausztria elfoglalása után ettől függetlenül nagyon sokan várakozó álláspontra helyezkedtek Bécsben (zsidó származásúak, szociáldemokraták, arisztokraták, legitimisták, Dollfuss-Schuschnigg irányzatú keresztény szocialisták stb.). Abban a tévhitben éltek, hogy Es wird doch nicht so schlimm werden, azaz nem lesz ez annyira rossz. Súlyosan tévedtek. A GESTAPO már az ország elfoglalása utáni napokban elhurcolta Dr. Wilhelm Krechler bécsi rendőrfőnököt (felesége bonyhádi Perczel Jerta volt) és Gustaw Lovrek legitimista ifjúsági vezért. Mindketten túlélték Dachaut és 1946-ban viszontláttuk egymást.

Miután a Morzinplatzon lévő Hotel Metropolban megkezdte működését a GESTAPO, megindult a menekülés Bécsből. Úgyszólván egyedül a kommunisták Csehszlovákiának vették útjukat, kevesen Jugoszláviát választották, a legtöbben (nagyobbrészt zsidó származású személyek) azonban Magyarországon kerestek menedéket. Ennek az volt az oka, hogy mind Prágának, mind pedig Belgrádnak az ún. kis-entente-államok fővárosaként közismert volt Ausztria-, ill. Magyarország elleni politikája, egyedül Horthy Magyarországa mutatott rokonszenvet az első Osztrák Köztársasággal, ill. az osztrák menekültekkel szemben. Gondozásukra a budapesti rendőrfőkapitányságon belül Dr. Batizfalvy Nándor őrnagy vezetésével külön osztályt rendeztek be.

1938 nyarán – s aki fizikailag bírta – még át lehetett jutni a „zöld határon“ Magyarországra. Ugyanakkor a DDSG (Duna Gőzhajózási Társaság) teherhajóin és uszályain szintén nyílt Ausztria elhagyására lehetőség. Ott még értéktárgyakat is vihettek magukkal a távozók. Az időközben főkonzulátussá lefokozott bécsi magyar követségen (a nagykövetségi státusz Ausztria felszámolása miatt szűnt meg) Kartal főkonzul és Falta konzul – többek között magyar okmányok kiállításával – volt a náci üldözöttek segítségére. A hivatalos magyar okmányokat – legalábbis a világháború kitöréséig (1939. szeptember 1.) – elfogadták a náci hatóságok. A magyar iratok bizonyos fokú védettséget jelentettek. Gróf Bethlen István volt miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter támogatták az osztrák menekülteket.

Ez a támogatás többek között abban is megnyilvánult, hogy a menekültek (a lengyelekhez hasonlóan) Magyarországról Románián, Jugoszlávián és Olaszországon keresztül tovább juthattak Nyugat-Európába, ill. tengerentúlra. Aki Ausztriában rekedt – és akinek volt erre kellő mennyiségű pénze – Eichmannak a Prinz Eugen-Strasse-i Rotschild palotában berendezett irodájában megvásárolhatta távozását és ezzel az életét. A félfogadás a jobboldali kiskapun keresztül bonyolódott le. A JUVA (Judenverkehrsabgabe, azaz zsidó forgalmi beszolgáltatás) kifizetése ellenében az illető személy megkapta a kiutazási engedélyt és mosolyogva, ellenkező esetben halálfélelemmel távozott az épületből. Zsidó származásúak valamint politikai üldözöttek Magyarországra csempészték értéktárgyaikat.

Hetven év távlatából, és az akkori állapotok ismeretének hiányában, ill. opportunizmusból meg félrevezető szándékkal az antifasizmus címkéjével ellátva sok maszlagot írnak manapság. A valóság az, hogy 1938-ban – Mexikó kivételével – az egész nyugati világ elfogadta Ausztria bekebelezését. Az ausztriai és magyarországi náciellenes tábor semmi támogatást, de még csak biztatást sem kapott nyugatról. Ennek ellenére az Anschluss idején, egészen Magyarországnak a németek általi megszállásáig (1944. márc. 19.) Magyarországon a III. Birodalomhoz képest összehasonlíthatatlanul jobb állapotok uralkodtak. Mindebből az a tanulság 2008-ban, hogy az osztrák és a magyar népnek minden téren együttérzést kell tanúsítania, a mai visszásságok felismerésében és leküzdésében együtt kell működnie egymással. Ez az üzenetem különösen a fiatalságnak, de a középkorúaknak is a Lajtán innen és a Lajtán túl.

A fasizmus szélsőjobboldali, diktatórikus mozgalom, ill. hatalmi rendszer, melyet sovinizmus, irracionalizmus, kommunistaellenesség, a demokrácia és a liberalizmus értékeinek tagadása, szociális demagógia és részben fajelmélet jellemez. Az I. világháború után keletkezett.
 

Olaszország

I. vh. után: csalódottság (győztes ország, de részesülés nincs)
1920-as évek környéke: D-Itália – új jobboldali radikális mozgalom
Benito Mussolini (1883-1945):
1919. Fascio di Combattimento (Hadviseltek Szövetsége) /faji jelleg nincs/
etatizmus
fasiszta squadro-k: feketeinges különítmények – Duce
tömegmozgalom (olcsó állam, közvetett adózás)
1922. október: III. Viktor Emmanuel; Marcia su Roma
(királyilag engedélyezett alkotmányos puccs)
koalíciós kormány (1923. mandátumok 2/3-a…); 1924. Matteotti
totális államhatalom kiépítése –1928-tól egyeduralkodó ( + Fas. Nagytanács)
1929. XI. Pius: lateráni egyezmények
külpolitika (tengelyhatalmak; Antikomintern Paktum; Acélpaktum, másodrangú szövetséges)

Németország

1919. Német Munkáspárt (Anton Dexler)
1920. pártprogram (népjólét) – Nemzetszocialista Német Munkáspárt NSDAP
Führer-elv
Totális hatalom előtt:     - 1921. pártelnök
SA (Sturm Abteilung) – Ernst Röhm
1923. sörpuccs (börtön – Mein Kampf)
SS (Schutz Staffeln) – Himmler, Göring, Goebbels
Harzburgi Front - kordában tartja-e a nácikat?
1933. jan. 30. Hitler: kancellár
Totális állam: Reichstag (II. 27) felgyújtása – Dimitrov
1934. vezér + kancellár
1935. nürnbergi faji tv-ek /SD + Gestapó/
1938. nov. 9. Kristályéjszaka
1934. jún. 30. hosszú kések éjszakája
gazdaság: 1936. 4 éves terv (Anschluss stb.)

Románia: vasgárda
Magyarország: nyilas-keresztes, Magyar Élet Mozgalma
Spanyolország: fallangisták

 - oka: a termelés üteme jóval meghaladja a fogyasztás ütemét az USA-ban

- túltermelés alakul ki, eladhatatlan árukészletek halmozódnak fel

- 1929. október 24. (fekete csütörtök) a New York-i tőzsde összeomlása

- a válság kibontakozása:

- a bankok fizetésképtelenné válnak

- a tőkét kivonják a beruházásokból

- a fogyasztási cikkeket gyártó ipar nagy része leáll

- a nyersanyag-kitermelés nagy része is leáll

- mezőgazdasági válság

- összeomlik a pénzügyi és a kereskedelmi világ

- a válság társadalmi következményei

- a kis- és középüzemek tönkremennek

- óriási munkanélküliség - általános elégedetlenség

- felerősödnek a szélsőséges politikai megnyilvánulások

- 1933 Roosevelt elnök 100 napot kér Keynes New Deal programjának végrehajtására

- bankok, tőzsdék bezárása, kereskedelmi bankok szabályozása

- hiperinfláció, aranykivitel tilalma, dollárt leveszik az aranyalapról

- mezőgazdaság helyreállítása: nemtermelés támogatása

- ipar helyreállítása: kényszerkartellesítés, államosítások

- állami nagyberuházások, foglalkoztatáspolitika

- húzóágazat a hadiipar

- hatás: kereslet növekedése, gazdasági fellendülés, a munkanélküliség visszaszorul

1920: Az USA-ban nagy zsidó bankok ruháznak be a német iparba és nagy kölcsönöket adnak Németországnak a világháború utáni újjáépítésre, ne, mert szeretik a németeket, hanem mert tudják, hogy egy egészséges ipar egészséges nyereséget hoz és nagy kölcsönök nagy kamatfizetést hoznak. Lengyelország még több német területet annektál és németek ezreit űzi ki otthonukból és országukból.

1923: Németország nem tudja a 270 MILLIÁRD REICHSMARK háborús jóvátétel fizetésére a szövetségeseknek, nem tudják többé megengedni maguknak, hogy saját szenüket visszavásárolják a szövetségesektől, hogy gyáraikat üzemeltessék és kályháikat fűtsék, a németek 'passzív ellenállásba' kezdenek, a franciák és belgák csapatokat küldenek az országba.

1924 Bosszúból a nemfizetés miatt a nemzetközi zsidó bankárok a német pénzt (Reichsmark), amely a nemzetközi átváltási sorban van, leértékelik. A reichsmark hónapokon belül elértéktelenedik. Németek milliói, mivel nem tudják családjukat ellátni és lakbérüket kifizetni, arra kényszerülnek, hogy mindenüket eladják. A megváltozott átváltási viszony azt jelenti, hogy 1$ sok TRILLIÓ reichsmárkával egyenértékű. Néhány dollárért zsidó-amerikai befektetők fölvásárolnak német üzleteket, gyárakat, házakat, földet, műkincseket, ékszert. Az év végén a német kormánynak sikerül egy új pénz kihozatala, és az őrület megáll. Németek milliói vesztették el minden tulajdonukat, ezrek haltak éhen. A zsidó beruházók hihetetlenül meggazdagodtak. A németek még most sem tesznek semmit ezek ellen a spekulánsok ellen, ellenkezőleg, sokuknak van magas politikai állása és magasan elismertek a német társadalomban.

A trianoni békeszerződés az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként, Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és az antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között létrejött békeszerződés, amely többek között meghatározza Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait.

A szerződés Magyarország új határainak megállapítása mellett korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is. 1920. június 4-én írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély tükörtermében.

A szerződést nem írta alá a szintén az Antanthoz tartozó USA, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezik a trianonival.


A béketárgyalásokra meghívott magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével, soraiban gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pállal. A delegációt azonnal a Neuilly-ben lévő Château de Madrid nevű szállóba internálták, és ott háziőrizetben tartották, azaz valójában nem vehettek részt a konferencián. Csak 1920. január 16-án - a béketervezet végleges lezárása után - nyílt lehetőség arra, hogy a magyar küldöttség is előadhassa az álláspontját. Ekkor tartotta meg gróf Apponyi Albert a francia Külügyminisztérium földszinti dísztermében, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt, híres „védőbeszédét”. [2]

Ezután átvették a szerződést tartalmazó dokumentumot, majd pár nap múlva – lényegében anélkül, hogy figyelembe vették volna a magyar érveket – aláírták. Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). Például az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti út és vasút, a Csallóköz (a megmaradt, összekötő utak nélküli sugaras szerkezet máig a magyar közlekedés egyik gondja). Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára (például a Csallóköz, Székelyföld, az egykori Partium és Bácska egyes részei), noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt. A magyar tárgyalási stratégia sem volt kompromisszumkész: a teljes integritást célozta, ahelyett, hogy a magyar lakosságú határmenti területek megtartására törekedett volna.
A szerződést végül a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá 1920. június 4-én. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe.