Köztudott, hogy a tőzsdék nem szeretik a háborút. Fegyveres konfliktusok idején az indexek általában esnek, a nyersanyagárak emelkednek. Ezért a befektetők gyakran szinte bármi áron támogatják a békés rendezést. Niall Ferguson brit történész a müncheni szerződés évfordulójának alkalmából arra hívja fel a figyelmet a The Financial Timesban megjelent esszéjében, hogy a konfliktuskerülő politikáért gyakran nagyobb árat kell fizetni, mint a háborúért.

Ferguson  hosszú évek az Egyesült Államokban tanít. Pályájának kezdetén gazdaságtörténeti szaktémákkal, egyebek között a második világháború előtti német gazdaságpolitika történetével foglalkozott, majd a nagy szintézisek felé fordult, és könyvet írt a brit imperializmus történetéről, az első világháború okairól, és Amerika birodalmi politikájának ellentmondásairól. A rendkívül termékeny, még mindig csak negyvenes évei közepén járó tudós már hét nagy monográfia szerzője, és számos további kötet szerkesztője. A szaktudományos munkák mellett publicistaként is ismert. Írásaival folyamatosan jelen van a sajtóban, valóságos médiasztár. Sőt, még kedvenc hobbijára, a virtuális történetírásra is marad ideje és energiája.

Hetven éve, 1938. szeptember 30-án írták alá a müncheni szerződést, amelyben a nyugati nagyhatalmak vezetői elismerték a Csehszlovákiához tartozó, főleg németek lakta  Szudéta-vidék Németországhoz csatolását. A Nyugat engedékeny volt Hitler területszerző politikájával szemben, azt remélve, hogy így elkerülhető a háború. A taktika nem vált be, sőt, Hitler időt nyert, ami alatt megerősítette az ország stratégiai pozícióit. Németország a müncheni szerződés aláírása után tovább folytatta a fegyverkezést, és megnemtámadási egyezményt írt alá Sztálinnal, aki felajánlotta segítségét Csehszlovákiának a németek kiszorításában.

Ferguson szerint 1938-ban már aligha lehetett kétséges, hogy Hitler célja a versailles-i szerződés felbontása és Európa térképének teljes átrajzolása. 1935-ben - megszegve a békeszerződést - újra bevezette a hadkötelezettséget. Egy évvel később megszállta a Rajna-vidéket, amelyet nemzetközi megállapodások értelmében demilitarizált területnek ismertek el, majd Mussolini oldalán beavatkozott a spanyol polgárháborúba, megszegve ezzel az év elején aláírt benemavatkozási egyezményt. 1938-ban Németországhoz csatolta Ausztriát, amivel ismét megszegte a trianoni szerződést. „A Szudéta-vidék elcsatolása az ötödik provokáció volt a sorban."

A nagyhatalmak mégis elnézőek maradtak, és további engedményeket tettek Németországnak: senki sem akart szembeszállni a már akkor is félelmetes tengelyhatalmakkal. Még túl friss volt az első világháború emléke. Ráadásul a tengelyhatalmak ellen egyedül amúgy sem lett volna képes egyetlen ország sem sikeres háborút indítani. Németország, Olaszország és Japán legyőzésére csak akkor lett volna esély, ha Nagy-Britannia és Franciaország egymással és a Szovjetunióval is szövetséget köt. 1938-ben ennek azonban semmi realitása nem volt.

„A müncheni szerződést Angliában, és elsősorban a Cityben mindenki támogatta" - írja Ferguson. Neville Chamberlaint, a megállapodást aláíró brit miniszterelnököt valóságos hősként ünnepelték a befektetők és a brókerek. A brit pénzpiacok szereplői azért óvták az országot a hadba lépéstől, mert a megnövekedett háborús kiadások rendkívüli mértékben megterhelték volna az amúgy is meglehetősen rosszul teljesítő gazdaságot. Volt, aki az 1914-es tőzsdepánik megismétlődésétől tartott. Ráadásul több bank is jelentős mennyiségű német államkötvényt halmozott fel, így egy Németország ellen indított háború esetén biztosan nagy veszteségeket kellett volna elkönyvelniük.

Néhányan azonban már akkor is világosan látták, hogy 1938 nem hasonlít 1914-hez. A The Economist 1938 augusztusában egy elemzésben hívta fel rá a figyelmet, hogy míg az első világháború kirobbanása teljesen váratlan esemény volt, 1938 őszére a piacok már beárazták egy Németország ellen indított támadás lehetőségét. Mivel a háború senkit sem ért volna teljesen váratlanul, a tőzsdéken nem uralkodott volna el a pánikhangulat. Egyes bankárok - köztük Anthony de Rotschild - pedig úgy vélte, hogy a müncheni szerződés nem csak hogy elodázza az elkerülhetetlen háborús összecsapást, de időt ad Hitlernek a további felkészülésre.

Azok a brit bankárok és befektetők, aki megértették az első világháború tanulságait, pontosan tudták, hogy mi a teendő fegyveres konfliktus esetén: európai részvények, államkötvények és deviza helyett amerikai részvényeket, aranyat, élelmiszer- és nyersanyagokat kell venni. Ferguson arra hívja fel a figyelmet, hogy az árfolyamok alaposabb vizsgálatából kiderül, a piacok a müncheni szerződés aláírásával sem számoltak tartós békével. Ha a befektetők azt remélték volna, hogy a megállapodás megoldotta a konfliktust, akkor európai papírokat és devizákat vettek volna, ami jelentős árfolyam-emelkedést okozott volna. Erre azonban nem került sor.

A müncheni szerződés megkötése után emelkedtek ugyan az európai indexek, de az árfolyamok nem érték el az 1938 januári szinteket. A brit piac felülteljesítette a kontinens országainak tőzsdéit. A font ugyan 1939 tavaszáig erősödött valamicskét a dollárral szemben, ami arra utalt, hogy a befektetők nem számolnak már a háború lehetőségével, de a font az emelkedés ellenére sem lett olyan erős, mint amilyen Ausztria Németországhoz csatolása előtt volt. A brit hadiipari részvények nem emelkedtek, de ennek hátterében sem a müncheni szerződéssel kapcsolatos optimizmus áll - figyelmeztet Ferguson. A befektetők az első világháborúban megtanulták, hogy a szükséghelyzetben a kormány nagy mértékben korlátozza a hadiipari vállalatokat, így háború esetén sem nő a fegyvergyárak nyeresége. Az arany, a dollár és az amerikai részvények emelkedtek, ami szintén arra utalt, hogy Európából Amerikába csordogált a tőke.

„Az adatokból arra következtethetünk, hogy a befektetőket nem nyugtatta meg a müncheni szerződés aláírása. Tudták, hogy a megállapodás csak elodázza a háborút. És azzal is tisztában voltak, hogy Németország jár jól a halasztással, hiszen tovább erősödhet. Voltak persze, akik osztották Chamberlain optimizmusát, és azt remélték, hogy Csehszlovákia területi egységének és szuverenitásának feláldozása árán megvehetik a békét. A pénzpiaci adatok azonban arra mutatnak, hogy a brit befektetők többsége nem volt kiegyezéspárti: gyorsan belátták, hogy a béke csak ideig-óráig tarthat."

„Néha még pusztán pénzügyi szempontból is érdemes lehet szembeszállni egy veszélyes és egyre inkább megerősödő rezsimmel" - vonja le a következtetéseket esszéje végén Ferguson.