A német haderő1941 nyarán mélyen benyomult a Szovjetunióba. Július közepére az „Észak” hadseregcsoport 800 km-t tett meg, három hét leforgása alatt. Célpontjuk a gyönyörű, történelmi város, Leningrád (ma Szentpétervár) volt. Hitler kijelentette, hogy a város könnyedén beveszik majd. Szeptember elejére a várost és hárommillió lakosát körülzárták: úgy tűnt, pár nap múlva meg szállják Leningrádot.

Változik a terv
A németek közeledtével Leningrád felkészült az élethalálharcra. Több mint 160 kilométernyi harckocsi árkot ástak ki, s számos épületet aláaknáztak. Azonban, mikor a németek elérték a város szélét, változás állt be a haditervben. A német alakulatok nagy részét délre küldték, hogy a Moszkva elleni támadást támogassák. Ilyen módon a Leningrád elleni roham helyett, kiéheztetéssel és bombázással próbálták megadásra kényszeríteni a várost.

Fél fejadag
Mivel a német előrenyomulás elől menekülő kitelepítettek csak növelték a város népességét, Leningrádnak hatalmas mennyiségű élelmiszerre volt nap, mint nap szüksége. De csak kétféleképpen lehetett bejutni a városba: egy kisrepülőtéren át és a Ladoga-tó kompján. A tél közeledtével a rendelkezésre álló élelmiszer a szükségletek felét sem fedezte – és ez csak a kezdet volt. Novemberben a polgárok már szűkre szabott fejadagokon élte.

Félelem járja be a várost
Végső, kétségbeesésükben a város lakói lovakat, macskákat, kutyákat és rágcsálókat – még füvet is – voltak kénytelenek enni. Az egyetlen vízforrás a Leningrádon átfolyó Néva volt. Néhánya kannibalizmusra kényszerültek. Állítólag az emberek már ki se merték tenni a lábukat otthonról, mert féltek, hogy megölik és megeszik őket. Szenvedésüket csak fokozta az állandó tüzérségi és légi bombázás. Az utcákat holttestek borították. Télen már a halottakat sem tudták eltemetni, mivel a talaj keményre fagyott.

Segít a tél
De a téli fagy egyben segített is. A Ladoga-tó vize olyan keményen megfagyott, hogy a nehéz utánpótlást szállító teherautókat is elbírta. 1942 januárjában már naponta 400 teherautó érkezett a városba, melyek a visszaúton menekülteket szállították ki. A menetoszlopok gyakran ellenséges tűzbe kerültek, vagy a jégfelszín ütött tölcsérekbe borultak – de a város megóvták az éhhaláltól.

A tavaszi olvadás elvágta a teherautók útját, s az élelmiszert innentől fogva l hajókkal szállították. Ám a melegebb időjárás további gondokat okozott: ahogy a fagyott hullák föl engedtek, és rohadni kezdtek, járvány söpört végig a városon, ezernyi életet követelve.
De túl voltak a legrosszabbon. Ahogy a talaj is felengedett sietve eltemették a holttesteket, és a tó vize alatt lefektetett vezetéken üzemanyagot juttattak a városba. Leningrád népe már érezte a győzelem ízét, és hangversennyel ünnepelte meg, melyet a frontról visszahívott zenészek adtak elő a Filharmonikus Koncerttermében. A zene – a 7.(más néven Leningrádi) szimfónia – szerzője az egyik leghíresebb orosz zeneszerző, Dimitrij Sosztakovics volt. A hangversenyt rádión is sugározták, és a műsort hallgató német katonákat komolyan letörte a zene: Leningrád nem úgy festett, mint a megadás szélén álló város.